Szeretlek

-Tamásnak-


kék vásznunkat csillagok díszítik
hasához szorítja a várost az est
odalent minden neontűzben ég
(odalent minden falhideg)


üvegfény szóródik újból a járdánkra,
feledett sarkainkban megköt a pára
de miénk itt ez az út, kettőnkké

s a járdaszegély kopogása, kapuk
rozsdás-kiáltása néha-néha felemészt
meg visszahoz, ha idetalál.
Várni foglak.


nem szólsz, de beszél a szemed
mezítláb állsz a mohában
talpad alatt félhomály van
s mindent szenvedélyesen megvetőn
megszívod cigarettádat


szobáról szobára órákon át
mondd, hogy mi nem így tűnünk el
mi olyanok vagyunk, mint
vonaton felejtett fényképek
vagy rozsdás csillagok
messze mindenkitől és halhatatlanok
és a két krétaszínkék szemed…

örökké.