Árván, párnák közt talált az öröm,
S míly szerencsés páros
a csontfehér, halvány bőröm,
„Mi vagyunk e égő város!”
S végtelen talány a vallomásod
Mikor hűen lelked az enyémbe ásod
Nem tűri már az űr, haladva csontos
Újját beléd marja itt a zűr--
Míg szól e halk halálmadár
Vesztünk egyre közelebb...
S a túlvilágon vár egy idill
Mit itt, magadnak alkottál.
És csípője csupa vér, de mosolyogsz
S az enyémben lüktet még a tél
Mikor háttal ketten voltunk:
Te meg én.
S ha őrjöngés kellet, hosszú prelúdium
A te házad volt privát szanatóriumom.
Oltárunkon egy maradt: a fájdalom
Sorsomra hagyott ő, az egyetlen drogom.
No comments:
Post a Comment