Vörös rúzs a sötét napokra
Én vagyok az álarc, a köpönyegforgató.
Hajnali képzelet-etűd cigarettapapírra
Kalapok, jazz meg puskapor.
De fátylaim lehulltak, s maradtam
Meztelen, csúnya, néma és vak
A vallomások elmaradtak, s intettem
Maradjon még az úr.
Maradt a hang, maradtak páran még itt,
legbelül de eltűnt, lehullt a köd,
Fölszállt a pára ami körbevett
Elhullt egy darab belőlem.
Aztmondanák színjáték de énvagyok
Ködben bújkáló plasztik-
Sziluett, aztmondaná ’maradok’
ránctalan, fehér emberutánzat.
Az egyszerű, tökéletes
Oly egyszerű ami már valótlan
Csak imbolygó gondolatok
Pár részleges válasz
De senki, sohasem tudja majd
Hogy én vagyok az álarc.
No comments:
Post a Comment