sohasem

különös fény gyulladt.

róka-szemed tuzként világított.

én vakon is eljutok hozzád.

hiába mutatnak utat.

akármerre megyek, csak magam után.

csak amit én akarok.

mégis mindig érted és utánad

futni hagyni lázadó imákat,

szemekbe hazudni,

meglopni mindent, mi szent

és istenként imádni a poklot.

a tuz lassan emészt.

a pillanatnyi mámor úgy old fel,

hogy többé nem tudod – ki volt ki

s kiért szóltak a harangok,

fejedben orült dallamok.

csak a vérünk hajt tovább.

csak megannyi fennhéjázó,

lassú, halk halálmadár.

a tél mindent betemet.

semmi istenhozzád.

egy néma kézfogás – ennyi volt.

halott dallamokat dúdolnak a fák.

végre oszinték lehetünk.

sosem lesz, ami sosem volt.