Majd ha meghalunk.
Legbelül nyilaló letargikus valóságod
Tudod én, csupa édeset innék...
Tettetett, keserű-olcsó vallomások
Fehéren, lent a föld alatt,
Emlékeznek csontjaim Rád.
Utcazenén élő, ingatag-angyalok
Szárnyakat, ha adtál, a levegőben hagytál...
S álltam eléd fehéren, mint meszelt ablakok
Te nem láttál mást, mint porba-
fulladó elfeledett önmagadat.
Nélküled vihar vagyok
Szabaddá teszek mindent, mit megérintek...
Időmnek peremén ég-tóba ha fulladok
Velem úszik majd tócsábafolytott,
Reszketeg életem.
No comments:
Post a Comment