Fehér, hosszanti, vízszintes
merőleges, tele apró hibákkal
a házam, a hátam, a lábam.
Belakható mind, s most üresen
kong a hidegtől minden csontom
pedig úgy vártam az őszt, a telet
mint hatévesen a karácsonyt
minden gyerek.
Szeretlek csúnyán, hangosan, üvöltve,
szelíden, a kádban, párnák közt,
megfogalmazhatatlanul, belakhatatlanul.
Még sosem volt ennyire huzatos,
velőighatoló.
Csontjaimmal szélcsengőként
játsszik a ház.
Fehér, fekete, szürke, lila,
a fal, a körmöm alatt, a bőröm, az ujjaim.
Ahogyan hó ropog a talp alatt
úgy omlik össze bennem e talpalattnyi föld
s egynéhány fala,
kereslek romok alatt, szekrény mögött,
a megmagyarázhatatlan résben a falban
de nincs se fal, se szekrény, se horizont.
A hóba temessetek.