versss

elnyűtt pulcsiban készülődik
ujjait a térdekig nyújtom
még egyszer, utoljára
kinyúlok mielőtt kimúlok
az estiaszfalt úton
mint a francia új hullámban
úgy esik a pára új hullámra.

ma

Tudom hogy olvasol. Én is szeretem, ha írnak rólam. De te nem igazán írtál, csak kétszer talán, azok nagyon erőltetettek voltak. Te nem igazán írtál, rólam. Én epikus regényeket írtam már rólad, és még nincs vége. Sokmindenre jövök rá most, tanulok éppen, olyan, mintha most ébredtem volna egy 20 évig tartó álomból, s minden, amit eddig igaznak gondoltam eltűnt. Új szabályokat kell megszoknom, és új szabályokat kell megszabnom, magamnak. De megnyugtató, hogy milyen könnyen ki tudom ismerni az embereket. Így tiszta maradhatok, nem vonhatnak bele a játszmáikba. A legaggasztóbb aspektusa annak, hogy elveszítettelek, rájöttem, az, hogy eldöntöttem: többet nem vigyázok magamra. Mert nincs amiért, akiért, mert nem érdemlem meg. Most elkezdtem vigyázni. Aggódtam, hogy nem vagyok tisztában az érzelmeimmel még mindig, de tegnap éjjel letisztázódott. Minden. Sejtettem, hogy időre van szükségem utánad, aztán meg azthittem, mégsem. Úgy tűnt, megismertem valakit aki ugyanezt az utat járja. Lelkes voltam. De ő annyira egyszerű képlet, hogy másfél nap után már átláttam rajta: az ő játszmái annyira felszínesek, hogy még meg sem éri tetteni magam, hogy beszálok, mert nem érdekesek. És ha én átlátok rajta, ő meg nem, akkor én vagyok a csaló.
A regényeim rólad kétségbeejtően életszagúak. Annyira, hogy minden éjjel nagyon valóságszerű álmokban teljesednek ki. Az első háromszáz oldal arról szól, milyen lenne, ha mégegyszer megérintenélek. A második háromszázat magamnak írtam, mert fontos tanulság. Fontos észben tartanom, hogy minden ami eddig történt, azóta, része valaminek, és hiába tűnik csapongónak és meggondolatlannak, én így emésztek.
A legszebb az, hogy sosem jut eszembe rólad klisé. Csupa eredeti és gyönyörű gondolat, amit megosztanék veled, ha biztos lennék abban, hogy nem tenne rosszat. Így csak hallgatunk, te valahol, én itt, néha eszembejut valami, leírom, hadd maradjon meg. Ha már te nem maradtál.

Mindenki vár valamit

én úgyhívom, hogy megváltás
de ezer szó van rá
allegóriákba bocsátkozva
áztatjuk a fehér vásznat alkoholba
összegyűrjük, széttépkedjük
ahelyett, hogy festenénk rá
van ebben valami szép
hogy mindenki ilyen kimondatlanul
s pókerarccal tép
csendjeinkben van a megváltás,
egymáséban.

szeretnék valami szépet adni nektek
mert ti is folyton adtok
megváltást, hogy tudjátok,
minden milyen egyszerű.

mai

tegnap este mondta valaki, hogy még beszélsz rólam. Látszott rajta, nem tudja, mit beszél, csak úgy kicsúszott. 6 éve láttalak utoljára, úgy igazán. Azt hittem, csak én beszélek rólad. Azóta is. Úgy tartalak számon, mintha friss, még nem kiteljesedett szerelem lennél. Pedig az voltál, de így izgalmasabb. Ezerszer újraírtam a történetünket. És ezerszer végződött ugyanúgy.

vers is

Van egy barátnőm, nevezzük A-nak. A. és én évekkel ezelőtt találkoztunk a Conti előtt, egy tüntetésen. A. leszbikus, ezt csak azért említem, mert meghatározó tény kettőnk történetében. Hosszantartó (tán életre szóló?), kimondatlan barátság alakult ki köztünk. Megéreztük egymás, mikor egymás közelében voltunk. Kívántuk is egymást, ez látszott. Egyszer a hajnal a Samsara-ban talált, ahol hosszasan beszélgettünk szeretetről, szerelemről, szeretkezésről, a vágyainkról. Merthogy csak ezek voltak, vannak nekünk. Hosszasan gondolkodtam, mert arról kérdezett, ha kiteljesedik nekem valakivel az igazi intimitás, ha nagyon tudom szeretni, akkor mit kezdenék vele? Kétségbeejtett, megijedtem, hogy gondolkodnom kell, nálam addig a határozottság spontán válaszokat feltételezett. De megfogalmazódott bennem, és kőszikla lett.

Építsünk egy házat ketten
fenyvesben vagy sziklás tengerparton
az alapokra szánjunk időt és érzékiséget
ha lefektettük, kalandozzunk
másokba, mással, odakint, az ajtón túl
de az ajtókeretet, legalább, hadd tegyem be,
csak akkor léphetjük át a küszöböt.

A falaknak csak akkor fogjunk neki
ha szerelmünk bizonytalan
akkor keress meg, újra
s építsük tovább, magasabbra,
a tetőt mellőzzük, ha nem a szemedet
nézem éppen, közben, akkor az eget.

Aztán menjünk el. És évekig keressük
egymást, megint. Akkor jöjjenek az
ablakok, jöhet már a tető is talán
te meg mehetsz, én maradok
mikor visszajösz majd én megyek
S ha utánam jösz akkor örökké.

naplójegyzet

De nem tudhatta az anyám, hogy a 20 darab 200 miligrammos Restoril ki volt már készítve az éjjeliasztalomon, azelőtti napon már eldöntöttem. Mai napig sem tudja senki a taxisofőrön kívül, aki elvitt a kórházba és karjaiban cipelt fel a lépcsőkön. Mikor bevettem a 20pirulát, első dolgom az volt, hogy telefonomat, pénztárcámat, irataimat a Szamosba dobtam. Ha megtalálnának, nehogy anyámat hívják. Így indultam neki, kiszámoltam, hogy ha 40percen belül hatni kezd, még gyalog el tudok menni a sétatérig, hogy fákat lássak. Elszámoltam magam, a színház előtt, a lépcső bal oldalán összeestem. Hihetetlen érzés volt, ahogy az állam megakad a lépcsőben, állkapcsom óriásit roppan, én meg semmit sem érzek, csak a bőrkeményedéses, száraz kezeket, a tömzsi ujjak a homlokomat faggatják. Nem láttam az arcát. Annyit tudok, hogy taxisofőr volt, mert a hátsóülésen hallottam a diszpécserlányok hangját. Végig a kezeit éreztem, addig magamnál is voltam, amíg fogott. A taxiban hátra-hátra nyúlt, a fejemre tette a kezét. A lépcsőkön, úgy tűnt, hihetetlen könnyedséggel halad. A combjaimat fogta, lapockáimat a másik kezével. Az újjai annyira belemélyedtek a bőrömbe, annyira szorított, hogy hetekig véraláfutásaim voltak. Mikor letett az ágyra, még utoljára megérintette a kezem fejét, de csak véletlenül, úgy tűnt. Elment, én akkor elvesztettem az eszméletem.

amilyenek voltunk

olyanok mint Katie és Hubbell
indulásból másak és bizakodóak
aztán kinőttük egymást
mint dacos tinilány a túl bő overall-t
csakhogy nekem túl szűk voltál
s én neked túl sok.
Nem a hiányod a nehéz
hanem a bennem alakuló telítettség
mint kifáradt gyerek túl hosszú utazáskor
bágyadtan húnyja le szemét,
támasztja arcát mellkasomnak
én alvásra bíztatom
ébredéskor ordítani fog.

júliusnégy

R.-nek

túl sok már ez a női szenvedés
ideje átmenni, vissza-szemben-és
kér még egy fél decit a
vár már rám öleléssel
senki leszek énsem.