Lúcia, először életében tudatmódósítók hiányában a kimerültségtől izzadtan botorkált fel az új Edinburgh-i lakásához vezető szűk lépcsőn az utolsó doboz lemezzel. Az ajtóhoz érve, félkézzel nemtudván kinyitni, leejtette a dobozt, és néhány díszpéldányt sikerült eltörnie excentrikus kollekciójából. Lakásába érve szomorúan konstatálta, hogy David Bowie „The Man Who Sold The World”-je és néhány Iggy Pop lemez is odaveszett. Leült a széles ablakpárkányra és végigmérte a teret. „Tágasabb, és fényesebb is” gondolta önelégülten, és belekortyolt az immár kihűlt nesskávéjába, melyet még a reggel főzött, indulás előtt. És bár a mindössze 16 négyzetméternyi szoba korántsem volt tágas, sem túl fényes egyetlenegy ablaka jóvoltából, Lúcia sohasem érezte még ennyire kényelmesen magát. Korábbi lakásával, mely Leith piros-lámpás negyedében, a Salamander Street-en volt, már decemberben szakított, azóta Elenonóra külvárosi garzonjában lakott.
Valaki kopogtat az ajtón. Lúcia meglepedten nyit ajtót, nem számított látogatókra. Az ajtóban egy magas, sovány nő állott, szigorú tekintetét előbb Lúciára, majd fürkészően a lakás belsejére szegezte.
-Maga az új lakó. –állapította meg közömbösen.
-Igen, én vagyok. –válaszolta Lúcia kicsit idegesen, nemtudván a látogatás célját.
-A lakbér után jöttem. –folytatta a nő, ugyanolyan szűkszavúan, ahogyan kezdte.
-Ó, ön az...igen, hogyne, jöjjön be. Mennyivel tartozom?
-400 font. A jövőhavi előleggel együtt.
Lúcia előkotort egy borítékot rózsaszín flitteres táskájából, elfordúlt és megszámolta a pénzt. Pár fontot kivett belőle, majd odanyújtotta a nőnek.
-Tessék. –mondta
A nő belenézett a borítékba, majd lehajtott fejjel, és anélkül hogy Lúciára nézett, vagy köszönt volna, távozott.
A folyosón sötét volt, mindössze egy inkább félhomályt, mint fényt árasztó sápadt utcai lámpa tette szükségszerűen átláthatóvá. A vakolattól vedlő falak állott, nedves szagot árasztottak, mintha a folyamatos esőtől és párától izzadtak volna. Az egész épület hangulata nyomasztó és ódon volt, ahogyan a többieké is, melyek a Cowgate-en voltak. Az utca neve is tanúskodott arról, hogy az óváros része volt, ezen keresztül terelték valamikor a teheneket a vásárba.
Lúcia lakása a Cowgate-Blackfriars-sal képezett sarkon, egy három emeletes tömbház második emeletén volt, utcára tekintő ablakkal. Azt remélte, új lakása, külseje és önkezével magárakényszerített amnéziája segít majd egyben új életet is kezdenie. Fölvette fehér ingét és a szürke kosztümöt, melyek teljes ruhatárát képezték, a Nike pólója és tréningjén kívül. Még nem volt tükör a házban, de a homályos ablaküveg is megtette pár rakoncátlan fürt hátracsattolása erejéig.
Korán elindúlt otthonról, interjúra készült és meglehetősen ideges volt. Korábbi munkahelye feltételei ugyanis korántsem a jó megjelenés, beszédkészség vagy az elméleti tudás voltak.
A váróterembe érkezve, és látván hogy még ketten vannak előtte, leült és magában ismételgetni kezdte előre betanult szövegét.
„-Jó napot, a nevem Lúcia, nemrég költöztem a városba és nagyon, nagyon lelkes vagyok az állásajánlatukkal kapcsolatban, ugyanis, bár nincs tapasztalatom ezen a téren, tudja, én műkedvelő vagyok, és sokat járok múzeumba és...hogyan? Dehogyis, bizonyára összetéveszt valakivel, én nem vagyok prosti, én, én, egy kis családi házban laktam Selkirkben a szüleimmel, én...és az általános iskola és...”
-Kérem moderálja magát!
Lúcia fölnézett, a teremben ülő két nő ijedten, a pult mögött ülő titkárnő undorral nézett rá. Ekkor jött rá, hogy fennhangon kezdett beszélni, mikor eszébejutott a már annyiszor eljátszott forgatókönyv, amitől a legjobban félt, hogy valaki a múltjából majd megismeri. Nem, ha a múlt nemlétezik, akkor senki sem létezhet, akit a múltban ismert meg.
-Rendben, majd értesíteni fogjuk önt, ha alkalmasnak bizonyúl erre a munkára. –hangzott el a szokásos közhely az interjú végén.
„Reggel 7 óra van, az idő borús és délutánra meteorológusaink esőt mondanak, ezért most feldobjuk a kedves hallgatók kedvét egy örök kedvenccel, szóljon hát a Living for the City, Stevie Wonder-tól”.
Lúcia kinyitotta szemeit, és reflexszerűen megfordúlt ágyában, ahogyan minden reggel szokott. Ágyszomszédját már nem tudatosan kereste, és hiányától nem lepődött meg. A reggeli kávé szokatlanúl erős és fekete volt, talán a cukor hiánya tette ilyen keserűvé. Lúcia életéből azonban senki sem hiányzott, megszokta, egyenesen élvezte az újonnan teremtett magányt, a szokványos nyárspolgár-életet, a rutint, még a folyamatosan beázó mennyezetet is, mely másnak talán gondot okozott volna. Az ablakpárkányra támaszkodott, és kávéját kortyolgatta, mint valami rosszízű, szükségszerű orvosságot, mely nélkül valamiféle szokatlan lelkiállapot hatalmasodna el rajta, ami miatt nemtudná folytatni napi teendőit.
„Ma van 3 hónapja, hogy leszoktam.” Állapította meg önmagát nyugtatva, és felhúzta a maradék kávét, szeszes italhoz hasonlóan, összeráncolta arcizmait. A keserű végtermék, melyet ósdi kávéfőzője képtelen volt kiválasztani torkában és szájüregében száraz, homokszerű anyagként maradtak ott, ezért gyorsan fogat mosott és már indúlt is.
A múzeumhoz közeledve gyomoridege lett, próbált visszaemlékezni a korábbi utasításokra, melyeket telefonon kapott. „A múzeumban keresse meg a jegypénztárt, ott várják majd a kitöltendő papírok, menjen hátra, de ne töltsön el velük túlsok időt, mert levonjuk a béréből, ha kész vigye őket vissza a pénztárhoz, és kérjen rá pecsétet, megfogja kapni a listát a napirenden lévő teendőkkel és a csoportokkal, meg az időpontokkal amelyekben érkezni fognak. Vigyázzon, hogy egy túra ne húzódjon el, idejét a látogatók számának függvényében ossza be, és tartsa szemelőtt hogy bármilyen anyagi kár történne ottléte alatt, az ön felelősségére írjuk a pótlás kifizetését.”
-Ittvannak a papirok, aztmondták, ön kell lepecsételje. A jegypénztáros Lúciára nézett, végigmérte, majd egy kis leplezett rosszindulattal tónusában, közölte vele, hogy a múzeum igazgatója látni szeretné. Ez csak tetőzte a korábbi idegességet, melyet eddig sikertelenül próbált elrejteni, egy látogató fellökésével és a jegypénztáros kávéscsészéje sikeres leverésével.
Mikor benyitott az irodába, úgyérezte, leleplezték. A hírtelen rászögezett tekintetek levetkőztették, nem fizikailag, de mintha tudták volna kilétét, és szigorúan bírálták, elítélték és igazságtalannak tartották ottlétét. Szónélkül végigment a szobán és benyitott az igazgatóhoz, aki felhúzott szemöldökkel mérte végig egy telefonbeszélgetés közben.
-Hogy néz ki maga? –hangzott el faggatóan, szabadkozást nem tűró tónussal.
-Én...pontosan mire érti?
Az úr kezében a telefonkagylóval egy tükörre mutatott. Lúcia belenézett.
Fehér inge, és szoknyája alsó szegélye kávéfoltos volt. Hírtelen elsápadt, lehajtott fejjel fordúlt vissza. Az igazgató „a viszonthallásra” és letette a telefont, majd egy golyóstollat pattogtatva, kissé humorosan szólt Lúciához.
-Ezt komolyan gondolja, kisasszony?
-Kérem, én, tudja most költöztem be és még nincs tükör a lakásomban, bizonyára magamra önthettem reggel a kávét és...
-Alkalmazottaink külsejének kifogásalannak kell lennie, tükör vagy nem tükör. A kávéfoltok ellenében is, egy magafajta fiatal hölgynek nem illik egy ilyen ósdi gönc. –és ruhájára mutatott.
-Nembeszélve arról, hogy legalább félszámmal nagyobb az ön méreténél.
Lúcia kérdően meredt új munkáltatója bíráskodó gesztikulálására.
-Menjen be a szemközti szobába, és vegye fel a dolgozóruháját.
-Ó, dolgozó ruha...én nemtudtam, hogy...
Az igazgató legyintett, és kezével kitessékelte.
Az éjjelek úgyanúgy teltek, ahogyan eddigis, váratlan és tehetetlen ébredések, rémálmok, virrasztás.
„Ez az anyag utóhatása. Eleonóra is mondta.” –gondolta, önmagát nyugtatva, hogy ez ideiglenes, hogy az anyag kiürülésével együtt szervezete és életvitele majd megváltozik.
Eleonórára gondolt, egyedüli barátjára.
Amikor még együtt dolgoztak a Salamanderen, Eleonóra néha bevállalta a kétesebb alakokat, kímélte Lúciát, mert tudta, hogy nem boldogúlna. Ha egy sötétített ablakos, fekete kocsi húzta le az ablakát, Eleonóra szónélkül beült, ez volt a prosti szolidaritás, mely egy megtörhetetlen, titkos köteléket szőtt a két nő között. Egy alkalommal a kliens különös elvárásokkal jött, szőke, sovány nő kellett neki, és Lúcia beinkadrálódott a profilba.
-Ma éjjel nem dolgozom. –mondta, és hátatt fordított a férfinek.
-Aki ribanc, az hétvégén is az, te dög! –hangzott vissza a lehető leg közönségesebb hangnemben, és a férfi kiszállt az autóból.
Innen volt Eleonóra fekete szemfedője. Egyes klienseknek tetszett, és a kerületben a „kalózlány” különös népszerűségnek örvendett, azonban Lúcia bűntudatott érzett barátja megcsonkított külseje miatt.
Mikor közölte Eleonórával, hogy elmegy, a nő szeme könnyes lett. Ekkor látta őt először sírni, azonban Eleonóra elfordúlt, és úgy tett, mintha szemébe ment volna valami.
Kemény nő volt, olyasfajta, aki szakmája ellenére is képes volt magárateríteni egy álbüszkeséget és önbecsülést, melyet sokan értékeltek. „-Soha ne sírj, mert ha elkezded, nem tudsz majd megállni.” Ezvolt az örök bölcsesség, mellyel Lúciát bíztatta. Anyáskodása és jótakarása ellenében azonban sohasem bíztatta a lányt, hogy magamögött hagyja ezt az általa is megosztott életet. Egymásnak kölcsönös támaszai voltak, és Eleonóra, bár ez nem látszott, erőt és önbizalmat merített a fiatal lány gyöngeségéből, és ez a gondoskodás egy biztos pontot, majdnem kötelességet jelentett életében.
Nemtudott visszaaludni. Tudta, hogy eljön majd az a pont, amikor kísértő múltja összetalálkozik majd a jelennel, és ez a csomópont Eleonóra személyében testesült meg. Fölkelt ágyából és a konyha fele indúlt. Odatett egy csupornyi, már előre megkészített kávét a tűzhelyre, és előkeresett egy adag, a múzeumi előtérből elcsent zacskós cukrot. Mindössze tizenöt font képezte teljes vagyonát, és fizetésnapig ebből kellett gazdálkodnia. Figyelembe véve, hogy hamarosan szükségszerű lesz új ruhákat vennie, ott spórolt, ahol tudott. A napi két csomag Goloise-t félcsomagra csökkentette, kenyér és olcsó sajton kívül nemsokat evett, és azt is csak néha, azonban a szokásos kávé adag megmaradt.
Kitöltötte a fekete, a megszokottnál sűrűbb állagú levet. Beleszórta a kis adag cukrot, és ahogyan kavarástól a felszínre kerülő zacc egy sötétebb szegélyű karikát alkotott, eszébe jutott az ördögi kör melyből egy ideje tudatosan próbált kilábalni, a folytonos sötétség, melyet a nem helyénvaló érzelmek, a sorozatos megbélyegezés, a sors pecséte, az elárusító nő, a rendőrök, járókelők, és néha egykori ágyszomszédai bíráló tekintete, az egyetlen ideiglenes menedék, a válium, és a leitmotívumként visszatérő bizonytalanság.
Tudta, ideje testtömegéhez hasonlóan fogytán van, gyorsan kell cselekednie, kapcsolatokat kötni, reputációt szerezni, de legfőképpen óvakodni bármiféle mélyebb elhivatottságtól vagy érdeklődéstől, mely felfedheti korábbi kilétét.
-Mi ez a szar, Lúcia? –kérdezte idegesen az igazgató, majdnem fellökve a csésze tartalmát.
-Kávé, kérem. –mondta Lúcia inkább kérdően, mint állítóan.
Az igazgató fejcsóválva folytatta.
-Nézze, mi itt nem vesztegetjük az időnket. Elnéztem önnek a késéseket, néhány műemlék kishílján való megrongálását, és azt, hogy a minap egy igen neves és gazdag műkedvelő ajánlatát elutasította, megértettem, hogy nem alkalmas önnek az állás és személyes asszisztensemmé fogadtam, de az a legkevesebb, hogy egy normális kávét elkészítsen, az ördögbe is!
-Dehát uram, engedelmével, az az eset a kalapos úriemberrel, hát, nem is nevezném úriembernek aki egy tisztességes, dolgozó lányt ilyen ajánlatokkal próbál nyilvánosan megszégyeníteni, hogy is képzeli hogy...
-Miről beszél? – vágott közbe az igazgató. Az úr egy Londoni galéria tulajdonosa, és igen jelentéktelen összeg fejében gazdagította volna múzeumunkat értékes tárgyakkal. Ön ezt természetesen meghiúsította, és még jelenetet is rendezett.
Lúcia meglepődve gondolta végig az esetet. „Igaza van.”gondolta.
-Kisasszony, én nem értem magát. Úgy viselkedik, mintha más bolygórol került volna ide. Mondja, hol is dolgozott ezidáig?
Lúciában egyszerre megfagyott a vér. Kiejtette a fémtálcát a kezéből, utána hajolt, de remegni kezdett, érezte, összeesik.
„Reggel 7 óra van, az idő borús és délutánra meteorológusaink esőt mondanak, ezért most feldobjuk a kedves hallgatók kedvét egy örök kedvenccel, szóljon hát a Living for the City, Stevie Wonder-tól”.
-Hogyan...mi?
-Jól van?
Lúcia önkívületben pattant föl ágyáról, mikor meghallotta főnöke hangját, aki ezúttal nem a börfotelben, a széles, biedermeier stílust utánzó mahagóni asztala mögűl, hanem ágya szélén ülve szólt hozzá. A lány tanácstalanúl nézett szét, ágya mellett fehér kávéscsészéjét, és mellette kis pohát tejet pillantott meg.
-Nemtudtam, hogy tejjel issza-e a kávét. A cukorban sem voltam biztos, de két kockával tettem. Nézze, ne magyarázkodjon a korábbi furcsa reakcióát illetően, nem akarom, hogy újabb kifogásokat szűljön az agya. Mondja el őszintén, ki maga, és mit keres itt?
Lúciát szörnyű félelem fogta el. Összeomlani érezte az oly régóta óhajtott biztonságot, az életet, melyet kezdett sajátjának érezni. E pillanat eljövetelét azonban már aznap sejtette, mikor elszökött az oly sok csalódást és fájdalmat okozó otthonából, a Selkirk-i téglafalas családi házból, és a Salamander-re költözött, hátrahagyva az addigi családját képező embereket, és a felejtésnek adva keserű gyerekkorát. A folytonos menekvés, és a mindenáron elszakadni vágyódás azonban újabb keserűséget szűlt sorskönyvében, mely lemoshatatlannak bizonyúlt.
Egyszerre itta meg kávéját, az éltető folyadékot, és a csupor fenekét látva üresnek és meztelennek érezte magát. A feketeség, bár eltűnt életéből, a kezdetben még fehér szöveten ejtett barna foltok idővel beleivódtak, és kimoshatatlanná váltak.
Lúcia szemei könnybelábadtak, és tudta, hogy nincs megállás, elkezdődött.
-Lúcia vagyok. Nem Selkirkből jöttem, ott már régen laktam, még gyermekkoromban. Eddigi lakhelyem a Leith-i Salamander Street-en volt, ideköltözésem előtt Eleonóránál laktam...Eleonóra, egy barátom, az egyedüli, magán kívül, mert mostmár ön is tudni fogja a titkomat. Mikor ideköltöztem, magamután hagytam összes eddigi tulajdonomat, elégettem a ruháimat melyek addigi életmódom és munkám hozzátartozói voltak. Azért töltök annyi időt a múzeumba záróra után, mert ott csend van, gondolkodni tudok, nem a sötét váliumba áztatott múltról, hanem a friss kávészagú jelenről. Igen, a kávé, sokat iszom, ez azért van mert évekig váliumfüggő voltam, és a kávé amolyan pótszer...de tudja, már három hónapja tiszta vagyok. Nézze, nemszámít, ki voltam,hagyjon annak lennem, aki most vagyok.
-Tehát kávé és múzeum? –kérdezte a férfi, lágy mosollyal az arcán.
-Kávé és múzeum...
Kopogtatnak. A magas, szigorú arcú nő jött a lakbér után.
„Uramisten, hisz hónap vége van. Nekem meg egy garasom sincs, még nem kaptam fizetést, teljesen kiment a fejeből a lakbér.”
-Nyisson ajtót! –hangzott a folyósoról az ideges, rikácsoló hang.
-Látogatót vár? –kérdezte az igazgató, kevesebb meglepettséggel, melyet Lúcia várt volna tőle.
-Nem, csak a lakbért kéri. Nagyon szégyellem magam, tudja, én számítottam a fizetésemre, azthittem hónap végén kapom, de így nemtudom kifizetni a 400 fontnyi lakbért és ez a nő nagyon szigorú, nem tűri a késést...
-Semmi gond. Megoldjuk. és a férfi már az ajtóban állott, pénztárcájában keresgélve, és átnyújtott pár bankjegyet a nőnek.
Lúcia meglepetten figyelte, és hátradőlt az ágy támlájára. Meg akarta köszönni, de főnöke becsukta az ajtót és visszaült az ágyra, egészen közel hozzá, rászögezve tekintetét.
-Ne aggódjon, nem fogom levonni a fizetéséből, ez amolyan ajándék, mosolygott, -És most gombolja ki az ingét, és ne akaratoskodjon.
Lúcia reszketni kezdett.
-Dehát, én nem, ön, én...félreismert engem,én...
-Aki ribanc, az kosztűmben is az, -szólt a férfi szokásos, kérdést és ellenkezést nem tűrő hangján.