Nov. 15, 2013
Már egészen kisgyerek koromban
megtanultam a legfontosabb dolgokat. Azóta csak finomítottam, gyakorlatba
ültettem ezt a tudást, végigkísérte az életemet, még soha semmi és senki nem
cáfolta meg. A kutyák megugatják a rossz embereket. Soha semmi nincs ingyen.
Akkor válsz felnőtté, mikor elfogadod és rájössz arra, hogy egyedül önmagadra
számíthatsz.
Az utóbbival küzdök
csak. Sokáig azt hittem, jobban félek a dolgoktól, úgy általában, mint a
legtöbb ember. Hogy túlérzékeny vagyok. Gyenge. Gyengébb. De hogy ítélhetném
meg, ki mit és mennyit érez, ha még önmagammal sem vagyok tisztában? Nem
tagadhatom le mások realitását.
Hiszem, hogy
alapjában ugyanolyanok vagyunk, valahol odabent. Ez védekezési mechanizmus is egyben,
de ezt tényleg el akarom hinni, el kell hinnem. Mert más nincs. Csak Isten.
Már nem mondom hogy
talán, nem engdhetem meg magamnak ezt a luxust. Tiszta szeretnék lenni, ezen
dolgozom. A gyász és vezeklés útja ez, patetikus, s mégis milyen életszagú. Ő
szól hozzám, odabentről. Sosem fogom ezt felvállalni, és nem gyávaságból vagy
nonkonformizmusból. Szégyellem magam, mert úgyérzem, hogy én, pont én, ezt nem
érdemlem meg.
Azt sejtettem, az
önsanyargatásom és önromboló magatartásom, időnként, merő szemfényvesztés. De
csendes voltam mindig, diszkréten, halkan tűntem el majd lettem meg újra,
időnként mégis elkövettem azt a hibát, hogy másokat terheltem fájdalmammal.
Igazságtalannak tartottam, olykor, hogy egyedül szenvedek, támasz nélkül. De
csak a gyengeség beszélt belőlem, a hitem ingatagsága. Erősség az, mikor
elhatározod, hogy erős leszel. Talán. Nekem. Rend lesz lassan, csend lesz és
fehér falak, fehér képkeretekkel, fehér bútorokkal. Előtte még néhány káosz,
hogy minden összeállhasson. Semmi sem fölösleges. Csak van még, ami hiányzik.
Végre tükör elé
állhatok. Megvizsgálhatom sebeimet, némelyik még gennyes, régóta, néhány
frissen vérzik, van, ami már rózsaszín bőrt növesztett, s a sebhelytelen, még
tiszta bőrömre apró céltáblákat rajzolok.