A piros cipőt még mindíg nemtudta kioldani. 4 napja a lábán volt, szorította. Lúgos bűz áradt odalentről, mikor körmeit hátratörve próbálta valahogyan szétfeszíteni a fűzőket. Elállította a vérkeringését, és elképzelte, ahogyan előbb belilul a lába, majd a bőre minden pórusán át szivárogni kezd a vér, mely teste minden részéből odatódul, és elfogy. Vajon a vértől piros ?
-Nami, áljj négykézlábra, és húzd le a bugyid. Ne kelljen mindent én csináljak.
-Segíts levenni a cipőm.
-Ma piros cipőben akarlak megdugni.
ma
eszembejutott hogy hány embert vesztettünk el az utóbbi egy évben
akiken nemtudtunk segíteni
vagy meg sem próbáltunk
s egyszercsak nem vették már fel a telefont
s aztán már mi sem hívtuk őket
de lehet hogy csak egy második, harmadik, vagy huszadik csörgésre vártak
hogy megbizonyosodjanak hogy valakit érdekel, hogy mi van velük
elbasztuk.
akiken nemtudtunk segíteni
vagy meg sem próbáltunk
s egyszercsak nem vették már fel a telefont
s aztán már mi sem hívtuk őket
de lehet hogy csak egy második, harmadik, vagy huszadik csörgésre vártak
hogy megbizonyosodjanak hogy valakit érdekel, hogy mi van velük
elbasztuk.
na
Régen azthittem, van mindenre megoldás. Mostmár tudom, hogy nem mindíg a jó megoldás megoldás. És azt hogy nemkell mindent megoldani. S azt hogy van, ami nem oldódik meg magától. És azt, hogy néha egy zuhany, cigi vagy egynapos, maradék kávé sokmindent megold.
A baj ott kezdődött, hogy egy ideje nemvagyok arra utalva, hogy megoldádokat keressek, s a tudatalattim átállt leszarom-üzemmódba. Azóta nemvagyok képes semmi értelmeset csinálni. S ezt most muszájvolt leírni, csakhogy alátámasszam.
A baj ott kezdődött, hogy egy ideje nemvagyok arra utalva, hogy megoldádokat keressek, s a tudatalattim átállt leszarom-üzemmódba. Azóta nemvagyok képes semmi értelmeset csinálni. S ezt most muszájvolt leírni, csakhogy alátámasszam.
.
voltak legbelül állatok
csótányízű evőeszközzel
áporodott műanyagabrosszal
s nézték a falon a nevedet
nézték,s kedves, leszáradt
rég a tinta, bőröm még bőrödet...
-itta.
s vannak még állatok, legbelül
most pink csipkébe pakolva
s élnek még, ugatnak csaholva
míg tétován s belém...
hatolva
nézed a falon a nevét.
csótányízű evőeszközzel
áporodott műanyagabrosszal
s nézték a falon a nevedet
nézték,s kedves, leszáradt
rég a tinta, bőröm még bőrödet...
-itta.
s vannak még állatok, legbelül
most pink csipkébe pakolva
s élnek még, ugatnak csaholva
míg tétován s belém...
hatolva
nézed a falon a nevét.
akkor jöjjenek a dreadful sohák...
Voltak csótányok s patkányok s minden, kétnapos, esővízzel felhigult v33mas, spanglik a csikkekből összekapart cuccból. Voltak vallomások, voltak titkok s mégis mindíg röhögnöm kellett, ha valaki komolyra fordította a szót. És pont ettől volt groteszk és igazi, hogy röhögni tudtam azon hogy kihulltak a fogaid s vasakat tettek helyébe, hogy begyulladt a köldökpiercingem s a genny ráfolyt a szerelmem nyakára mikor aludtunk, hogy meghalt valaki, bárki, és ha eszünkbe jutott, bobmárlit meg a ridempsön szongot énekeltük és volt még pár kör, pár slukk, pár éjszaka.
Aztán jött az ősz, s féltünk a téltől. Úgyvolt, hogy kihasználjuk még azt a kis jóidőt, hogy elmegyünk még a hójába éjjel, hogy alszunk még a fellegvári padunkon egyszer, ketten. S aludtunk. S elmentünk a hójába. De mikor a legjobban vártalak nemjüttél el. Csak másnap tudtam meg. Utoljára talán. Ma eldöntöttem, elfelejtelek én is, utoljára, miután már mindenki megtette.
Aztán jött az ősz, s féltünk a téltől. Úgyvolt, hogy kihasználjuk még azt a kis jóidőt, hogy elmegyünk még a hójába éjjel, hogy alszunk még a fellegvári padunkon egyszer, ketten. S aludtunk. S elmentünk a hójába. De mikor a legjobban vártalak nemjüttél el. Csak másnap tudtam meg. Utoljára talán. Ma eldöntöttem, elfelejtelek én is, utoljára, miután már mindenki megtette.
majd folytatom ezt még
Mért ne lenne mostmár vihar
zuhanjon, dörögjön
ziháljon, dögöljön
másé lett e régi udvar
s én is, te is, és örökkön
rokkant lelkű félnótás
vagy ki csúnya nőkön
tanulja, mi a megváltás
félfogra elég a tudás
félcentis farkad, a köbön
végignéznek, leköpnek mélán
mint akit szíven s övön-
alúl ütöttek el, zebrán.
zuhanjon, dörögjön
ziháljon, dögöljön
másé lett e régi udvar
s én is, te is, és örökkön
rokkant lelkű félnótás
vagy ki csúnya nőkön
tanulja, mi a megváltás
félfogra elég a tudás
félcentis farkad, a köbön
végignéznek, leköpnek mélán
mint akit szíven s övön-
alúl ütöttek el, zebrán.
Gregorián-orgia
ismeretlenemnek 03.08.2011
Egymásnak feszülve odakint a párok,
eltűnt az arca, csak két domb,köztük árok
nedves párában omlanak vakolatok
Merevek s nedvesek a szervek, a lelkek
kispadról nézik, a mellőzöttek
hogy testeik bután elélveznek
Dupla lét ez, a szent s szemérmetlen
duplavodkát jéggel, hogy jobban lenyelhessem
(a spermát, az építő kritikát, mindegy)
felszívom az agyba, ott majd megemésztem
Amíg tart e groteszk gregorián-orgia
engem vigyél be az oblivionodba
zárd be az ajtót, ültess az asztalra
Ígérem jó leszek, nem maradok holnapra.
Sagarrának, post mortem
Volt már annyi fiú s annyi lány
csörömpölés, könyörgés-hörgés
volt ma, volt holnap
de arról, hogy mindennap,
nem volt szó, te tudod
mit kaptál, vagy nem is
csak azt, mit itthagytál
félkészen, gőzölgő s félkézben
tartottuk könyörgő ép ésszel
felfogni ha lehet, az sok
nekem van még néhány cselem
s betanítom magamat még ha kell
karosszékbe ülök, bajuszt festek
s nem kereslek
elteszlek magamnak, vagy láb alól?
csörömpölés, könyörgés-hörgés
volt ma, volt holnap
de arról, hogy mindennap,
nem volt szó, te tudod
mit kaptál, vagy nem is
csak azt, mit itthagytál
félkészen, gőzölgő s félkézben
tartottuk könyörgő ép ésszel
felfogni ha lehet, az sok
nekem van még néhány cselem
s betanítom magamat még ha kell
karosszékbe ülök, bajuszt festek
s nem kereslek
elteszlek magamnak, vagy láb alól?
Szennyesek stb.
Volt aki után mindíg ágyneműt cseréltem.
nem akartam elfelejteni, de emlékezni sem akartam.
Nem az izzadságtól undorodtam, hanem ahogyan képes volt egy futó kalandot jövőnk készpénzének kezelni, ahogy nyálasan odabújt még egyszer, és újra, ahogy eljátszotta szerepét, hogy tudja hányadán állunk. Csakhogy nem tudtátok, ki használt ki kit.
Volt aki után hetekig nem cseréltem. Nem mintha szerettem volna. Olyan ez, mint mikor csukott ablakkal szívok el egy csomag piros luckyt. A másodlagos vágy, hogy a már kieresztett füstöt is belélegezhessem még egy ideig. Ilyen volt ez veletek is, néha.
Mióta sajátmagam ágyszomszéda vagyok, nem cseréltem lepedőt. De lehet hogy már ideje lenne.
II.
- Jóreggelt. Nami vagyok, két napja önkéntes és az új ápolónője. Kérem, üljön föl az ágyban, rögtön hozzák a reggelit. Akarja, hogy elhúzzam a függönyt? Kérem, válaszoljon, így az az érzésem hogy valami baja esett. Kérem...
A lány egy percig habozott. Majd látván Sagarra közömbösségét, odébbtolta a függönyt. A fémkarikák zörgésére a fiú kissé felemelkedett ágyában. Arcáról Naminak a cigarettapapír jutott eszébe, amit nagyritkán az értelmiségiek asztalain látott, ha kávézóba ment. Kellemes érzés fogta el, bár a fiú sápadt volt, s szemeit szürkés köd ölelte át. A régmúlt időkre emlékeztette ez Namit, amikor még Londonban élt, édesanyjával, teljes biztonságban. E biztonságot akkoriban megvetette. A ködről Londonra gondolt, remegő fényű utcai lámpákra, imbolygó tömegekre, holdfényben csillogó, nedves, macskaköves utcákra, a párás, nehézkes levegőre...
- Az Isten szerelmére, legalább ne emlékeztetne rá... a kutyát sem érdekli ha elhúzza a függönyt. Úgysem látom az eget. Sohatöbbé nem láthatom.
- Kérem bocsásson meg. Igazán együttérzek önnel és... de talán jobblesz ha nem is folytatjuk ezt a beszélgetést. Nézze, kinyitom az ablakot, hogy érezhesse a levegőt. Nem ezt a műanyag, gépbőljövőt, ami idebennt van, az igazi, hószagú téli levegőt. Hát nem csodás?
A lány egy percig habozott. Majd látván Sagarra közömbösségét, odébbtolta a függönyt. A fémkarikák zörgésére a fiú kissé felemelkedett ágyában. Arcáról Naminak a cigarettapapír jutott eszébe, amit nagyritkán az értelmiségiek asztalain látott, ha kávézóba ment. Kellemes érzés fogta el, bár a fiú sápadt volt, s szemeit szürkés köd ölelte át. A régmúlt időkre emlékeztette ez Namit, amikor még Londonban élt, édesanyjával, teljes biztonságban. E biztonságot akkoriban megvetette. A ködről Londonra gondolt, remegő fényű utcai lámpákra, imbolygó tömegekre, holdfényben csillogó, nedves, macskaköves utcákra, a párás, nehézkes levegőre...
- Az Isten szerelmére, legalább ne emlékeztetne rá... a kutyát sem érdekli ha elhúzza a függönyt. Úgysem látom az eget. Sohatöbbé nem láthatom.
- Kérem bocsásson meg. Igazán együttérzek önnel és... de talán jobblesz ha nem is folytatjuk ezt a beszélgetést. Nézze, kinyitom az ablakot, hogy érezhesse a levegőt. Nem ezt a műanyag, gépbőljövőt, ami idebennt van, az igazi, hószagú téli levegőt. Hát nem csodás?
Francia Gallega
(Valamikor 2009-ben írtam)
Gallega= galíciai népzene, többnyire szomorú történetek, reménytelen szerelmek margójára
A nő az a lény, amely végletes erejében és gyengeségében: képes elájulni, ha egy egeret vagy pókot meglát, és az élet legnagyobb rémületeivel sokszor rettenthetetlenül száll szembe.
- Denis Diderot -
Libbenő gallérok a Champs-Élysées-en,
ringőcsipkés csípők vezettek felé
Vénuszias arcéle érzékcsiklandó,
de a lesütött szempár megálljt parancsló.
Ő az ki egy férfikartól nyomban kettétörik,
Arcocskája a Rivolin férfihústól pírlik.
Két játékos combocska az út a megváltásig,
Míg kéjnedve lefolyik péniszed tövéig.
Idomai csakúgy úsznak, vörös lámpafényben,
Íly szenvedély nem fogant még Diderot keblében.
S hogy mi minden bennevan e lázas, halk sikolyban,
Mi minden e fásult s vérmes üveggömb-szempárban.
Gallega= galíciai népzene, többnyire szomorú történetek, reménytelen szerelmek margójára
A nő az a lény, amely végletes erejében és gyengeségében: képes elájulni, ha egy egeret vagy pókot meglát, és az élet legnagyobb rémületeivel sokszor rettenthetetlenül száll szembe.
- Denis Diderot -
Libbenő gallérok a Champs-Élysées-en,
ringőcsipkés csípők vezettek felé
Vénuszias arcéle érzékcsiklandó,
de a lesütött szempár megálljt parancsló.
Ő az ki egy férfikartól nyomban kettétörik,
Arcocskája a Rivolin férfihústól pírlik.
Két játékos combocska az út a megváltásig,
Míg kéjnedve lefolyik péniszed tövéig.
Idomai csakúgy úsznak, vörös lámpafényben,
Íly szenvedély nem fogant még Diderot keblében.
S hogy mi minden bennevan e lázas, halk sikolyban,
Mi minden e fásult s vérmes üveggömb-szempárban.
Utcalámpa, motelszoba
1969, szeptember 14.
A szoba ódon hangulata magában hordozta hajdani csillogását, mikor még London belvárosának egyik neves hoteljének részét képezte. Mára már azonban nem maradt belőle több, mint romokba dőlt bútorok, pattogzó vakolat s a dohos fali tapéta, mely talán magába itta mindazok illatát, kik valaha megérintették.
Nami pókerarccal nézett a fiúra, majd mintegy ingerszerűen a nyakára fektette tenyereit. Lágyan simogatni kezdte, egyre lassabban és finomabban, azonban Sagarrának szemhéja se rezzent, teljes egészében áradt belőle a nyugalom, a tökéletes statikusság. A lány ujjai begyével körözni kezdett a fiú arcán, majd hátat fordítva, hirtelen mozdulattal fölpattant, és az ággyal szemközti, dohos Biedermeier karosszékbe telepedett.
Sagarra, bár nem mozdult és hangot sem adott ki, utálatot keltett benne. Egy újszerű érzés volt ez: azért utálta, mert szeretnie kellett őt, azért, mert úgy érezte, Sagarra megismerése láthatatlan kötelet helyezett nyaka köré, mely egyre szorosabb.
A fiú simogatásáról eszébe jutottak a régmúlt londoni éjszakák, melyeket síkos, macskaköves utcákon bolyongva töltött, sápadt utcai lámpák menedékében. Amikor minden este arcát simogatva aludt el, és amikor egy különlegesen párás, hideg éjjelen felfedezte életének értelmét, amikor minden homály feloszlott, és rájött arra, amire mindennyian kíváncsiak vagyunk: miért élünk?
Hideg volt, köd és bizonytalanul imbolygó fény, mely széppé, egyenesen mesébe illővé tette azt az éjszakát, melyet Nami oly szívesen elfeledett volna, de melynek emlékezetébe ékelődése megváltoztatta addigi életét, s melybe idővel beletörődött.
Piros lakkcipőt viselt, mint minden esti sétálásakor. Csak úgy csattogtak az utca kövezetén. Önkéntelenül gyorsabban kezdett előrehaladni, majd ritmusos lépteinek hátterében idegen léptek hangját hallotta. Zavarában letért a szokásos útvonalról, s egy hosszú utcán haladt végig, melynek nem látta a végét. A léptek utolérték.
Az úttest fölé kihajoló ostorlámpa higanygőz égője szabályos időközökben kialudt, majd újragyulladt. Nami nyárfalevélként reszketett a földön, rajta az ismeretlen. Arcát nem látta a sötétben, csupán vonagló árnyékként fogta fel. Szólni nem mert, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy teste átveszi ritmusát, csípője mozogni kezd, majd átszellemült, szinte állati hangok hagyták el száját, melyeknek oka és eredete Nami számára a mai napig ismeretlen.
Szégyellte. Elélvezett.
Mikor hazaért, félt belenézni a tükörbe, ezért nyomba levetközött és ágyba bújt. Simogatta arcát, nyakát, majd lassan lefele haladva melleit és hasát. Köldöke tájékán piciny sajgó karcolást érzett, mely kitapintva mintha egy körömmel okozott seb lett volna. Belemélyesztette ujjait, de nem bírta a fájdalmat, feljajdult.
Az ablakredőny mellett beáramló fény nyugtalanította, fölállt a karosszékből, s ide-oda kezdett járkálni a szobában, letépett egy darab lógó tapétát a falról, majd ingerülten a földre dobta. Rágyújtott egy cigarettára, majd még egyre. A szobában gomolygó füst áttekinthetetlenné tette a viszonyokat. Amiatt, hogy most már Sagarrát sem látta az ágyon, csak tompa körvonalakban, még ingerültebb lett, és mellé ült.
Megfogta kezét. Hidegebb volt a szokásosnál. Hirtelen átvillant a Nami agyán, hogy ez az az ember, aki megmentette. Hogy mitől? Az egyhangú sablon-élettől, és a rutinba való belefulladástól. Nami tudta, mit kell tennie. Utoljára odabújt a fiú mellé, még így élettelenül is vonzónak találta. Pár ősz hajszálán kívül gyönyörű éjfekete haja volt, és szokatlan, de szelíd vonásai. Mindig elegánsan és ízlésesen öltözött, csak egy gond volt vele: a körmeit soha nem vágta le.
fordul a kocka
Sagarra: Nami, hová mész?
Nami: Táncolni.
Sagarra: Énis mehetek?
Nami: Ne légy nevetséges.
...
Nami: Sagarra, mi ez a csend? Jól vagy? Nyisd ki az ajtót!
Sagarra: (kinyitja) Nézd, ez itt száz rózsaszál. Még vettem néhányat pluszba, s rászórtam az ágyadra. Tetszik?
Nami: Utálom a növényeket. Azok közül is legjobban a virágokat. Amit végképp nembírok, az a rózsa, meg a piros.
...
Sagarra: Nami, nézd, ma vettem ezt a pólót. Lila, a kedvenc színed.
Nami: Neked még a lila sem áll jól.
...
Nami: Hagyd abba kérlek.
Sagarra: Hogyan hagyhatnám? Visszatart az hogy tudom, valamikor szerettél.
Nami: Nem szerettelek.
Sagarra: (várakozik)...azért ideadnád a sálad?
Nami: Minek neked? Női sál.
Sagarra: A szagodért...
Nami: Még azt sem érdemled.
Sagarra: Nem akarlak bántani. Elmegyek. Többet soha nem zavarlak, ígérem.
Nami: Te ilyet sohasem mondanál.
(És nemis mondott)
...
Sagarra: Jó így?
Nami: Nem érzek semmit.
...
Nami: Táncolni.
Sagarra: Énis mehetek?
Nami: Ne légy nevetséges.
...
Nami: Sagarra, mi ez a csend? Jól vagy? Nyisd ki az ajtót!
Sagarra: (kinyitja) Nézd, ez itt száz rózsaszál. Még vettem néhányat pluszba, s rászórtam az ágyadra. Tetszik?
Nami: Utálom a növényeket. Azok közül is legjobban a virágokat. Amit végképp nembírok, az a rózsa, meg a piros.
...
Sagarra: Nami, nézd, ma vettem ezt a pólót. Lila, a kedvenc színed.
Nami: Neked még a lila sem áll jól.
...
Nami: Hagyd abba kérlek.
Sagarra: Hogyan hagyhatnám? Visszatart az hogy tudom, valamikor szerettél.
Nami: Nem szerettelek.
Sagarra: (várakozik)...azért ideadnád a sálad?
Nami: Minek neked? Női sál.
Sagarra: A szagodért...
Nami: Még azt sem érdemled.
Sagarra: Nem akarlak bántani. Elmegyek. Többet soha nem zavarlak, ígérem.
Nami: Te ilyet sohasem mondanál.
(És nemis mondott)
...
Sagarra: Jó így?
Nami: Nem érzek semmit.
...
Ne félj
kis rájátszás Pilinszkyre, s egy kicsi Johnny Cash-re, s annál több önmegjátszás :)
Énis megtehetném, mégsem teszem
csak forgatom a darabokat, ízlelgetem
kiköpöm, visszateszem
játszom magammal, nem úgy,
a gondolattal
Néha most is félek
ha elönt az élvezet, főleg
hogy újra szeretek majd
ahogy téged,
egyszer, s kell még majd
belőled.
Szobámat egy éjszakán
milenne, felgyújtanám?
pengével sápadt karom,
száradt bőröm vagdosnám?
Hogy száradjon a lelkeden
mint váladék számon, mellemen
Előbb gyújtanék gyertyát
sokakért kik eltávoztak
s hittek némi gondolatban
melyek régen elkárhoztak
s levágnák én annyi láncot
egyengetnék annyi ráncot
de több ez tán, mint puszta látszat
mi vagyok én? lógó láncszem
láncom helyén hurok lógna
fejem fölött a bitófa
azt, hogy miért, lófasz tudja
de halálra még nem futja
hiszen több a 'lélek útja'
mint e mocskos, hűvös utca
kell még felhő, fényesség
meg tömérdek ék-termék
végtermékemmel egyenlő
az, mit adtál, s én is,
nem vagy több mint díszelgő,
néha erektált pénisz.
Énis megtehetném, mégsem teszem
csak forgatom a darabokat, ízlelgetem
kiköpöm, visszateszem
játszom magammal, nem úgy,
a gondolattal
Néha most is félek
ha elönt az élvezet, főleg
hogy újra szeretek majd
ahogy téged,
egyszer, s kell még majd
belőled.
Szobámat egy éjszakán
milenne, felgyújtanám?
pengével sápadt karom,
száradt bőröm vagdosnám?
Hogy száradjon a lelkeden
mint váladék számon, mellemen
Előbb gyújtanék gyertyát
sokakért kik eltávoztak
s hittek némi gondolatban
melyek régen elkárhoztak
s levágnák én annyi láncot
egyengetnék annyi ráncot
de több ez tán, mint puszta látszat
mi vagyok én? lógó láncszem
láncom helyén hurok lógna
fejem fölött a bitófa
azt, hogy miért, lófasz tudja
de halálra még nem futja
hiszen több a 'lélek útja'
mint e mocskos, hűvös utca
kell még felhő, fényesség
meg tömérdek ék-termék
végtermékemmel egyenlő
az, mit adtál, s én is,
nem vagy több mint díszelgő,
néha erektált pénisz.
Nami és Sagarra reloaded
-Nami, minden rendben veled?
-Igen.
-Nem, de tényleg...
-Az a helyzet, hogy nehezen alszom el. De talán ha hoznál még egy párnát...
-Két párna...?
-Hogy az egyiket megölelhessem.
...
-Jobban aludtál?
-Igen.
-Működött a párna?
-Nem. De levettem a selymhuzatot és rágomboltam az inged.
-Milyen inget?
-Amit itthagytál kimosni.
...
-Sagarra, éhes vagy?
-Nem. Ettem egy kebabot a városban.
-Sütöttem csirkét. Meg van mellé gombamártás, zöldségsaláta és petrezselymeskrumpli. Sütöttem muffint is, az elején rosszúl sikerült, kicsit odaégett az alja, de sütöttem még, a második tepsi tökéletes lett. Csokis és mézes.
-Ettem kebabot.
...
-Nami, adnál pénzt vonatjegyre?
-Persze. Tessék.
-Még 10 lejt. Kéne egy cigi.
-Hová mész?
-Az új barátnőmhöz.
-Itthagynád az egyik inged?
...
-Nami, vegyél fel egy nadrágot inkább. Nem akarom hogy azt higyjék egy kúvra a barátnőm.
-A barátnőd vagyok?
-Nem. De ők ezt nemtudják.
...
-Sagarra, te hiszel a sorsban?
-Én csak önmagamban.
-Én azthiszem, a sors akarta így, hogy mi ezt az időt együtt, egy helyen tötsük.
-Vedd úgy, hogy a sors úgy akarja, hogy kimosd ezt az inget.
...
-Igen.
-Nem, de tényleg...
-Az a helyzet, hogy nehezen alszom el. De talán ha hoznál még egy párnát...
-Két párna...?
-Hogy az egyiket megölelhessem.
...
-Jobban aludtál?
-Igen.
-Működött a párna?
-Nem. De levettem a selymhuzatot és rágomboltam az inged.
-Milyen inget?
-Amit itthagytál kimosni.
...
-Sagarra, éhes vagy?
-Nem. Ettem egy kebabot a városban.
-Sütöttem csirkét. Meg van mellé gombamártás, zöldségsaláta és petrezselymeskrumpli. Sütöttem muffint is, az elején rosszúl sikerült, kicsit odaégett az alja, de sütöttem még, a második tepsi tökéletes lett. Csokis és mézes.
-Ettem kebabot.
...
-Nami, adnál pénzt vonatjegyre?
-Persze. Tessék.
-Még 10 lejt. Kéne egy cigi.
-Hová mész?
-Az új barátnőmhöz.
-Itthagynád az egyik inged?
...
-Nami, vegyél fel egy nadrágot inkább. Nem akarom hogy azt higyjék egy kúvra a barátnőm.
-A barátnőd vagyok?
-Nem. De ők ezt nemtudják.
...
-Sagarra, te hiszel a sorsban?
-Én csak önmagamban.
-Én azthiszem, a sors akarta így, hogy mi ezt az időt együtt, egy helyen tötsük.
-Vedd úgy, hogy a sors úgy akarja, hogy kimosd ezt az inget.
...
most egy kicsit így
végre boldog. és lelkiismeretfurdalás nélkül. lehet, hogy megérdemlem. több mint lehet, de még nembiztos, még kiderül.
aztálmodtam, hogy 'g.t. changed his relationship status to brotherly realtionship with bogár'. nagyon fúrcsa. olyan kicsit mint a tini sorozatokban, ahol mindenki mindenkivel barát marad, s dúl a szeretet. egészen groteszk. az meg a végsőkig groteszt, hogy belegondolok, milenne ha a bátyám lennél?
meguntam mindíg az ellenzéken lenni. nincs semmi, semmi értelme. különben is, végre kezd belém visszatérni az a kis plussz, amit néhányan már annyira megszerettek, hogy el is próbálták venni. sajnos nem adhatom oda (és még jó is hogy nem), valamit valamiért. hát mégis maradt valami, valami amitől majd visszajön minden más ami elveszett.
szóval boldog. még a madárcsicsergésnek is örültem, főleg hogy éjjel hallottam, egészen hátborzongató volt, meg viszhangzott mint az állat. lehet pont ezért, kicsit a magaménak éreztem, hogy ezt most csak én hallom, csak nekem szól.
érdekes érzés ez a magány. soha nemvolt ennyire jó. elkéne menni valahová. autóstoppal. ketten.
UPDATE
már egy ideje nem iszom itthon, egyedűl. pedig a narancsleves extravodkás koktélok olyan ártatlanok voltak. de jó hogy már nem, a bőrömön is érződni kezdett, asszem.
megsemmisítettem az üzenetrögzítőm, úgyhogy hiába.
tegnap meghallgattam a rettegett számot, s nem borultam ki.
aztálmodtam, hogy 'g.t. changed his relationship status to brotherly realtionship with bogár'. nagyon fúrcsa. olyan kicsit mint a tini sorozatokban, ahol mindenki mindenkivel barát marad, s dúl a szeretet. egészen groteszk. az meg a végsőkig groteszt, hogy belegondolok, milenne ha a bátyám lennél?
meguntam mindíg az ellenzéken lenni. nincs semmi, semmi értelme. különben is, végre kezd belém visszatérni az a kis plussz, amit néhányan már annyira megszerettek, hogy el is próbálták venni. sajnos nem adhatom oda (és még jó is hogy nem), valamit valamiért. hát mégis maradt valami, valami amitől majd visszajön minden más ami elveszett.
szóval boldog. még a madárcsicsergésnek is örültem, főleg hogy éjjel hallottam, egészen hátborzongató volt, meg viszhangzott mint az állat. lehet pont ezért, kicsit a magaménak éreztem, hogy ezt most csak én hallom, csak nekem szól.
érdekes érzés ez a magány. soha nemvolt ennyire jó. elkéne menni valahová. autóstoppal. ketten.
UPDATE
már egy ideje nem iszom itthon, egyedűl. pedig a narancsleves extravodkás koktélok olyan ártatlanok voltak. de jó hogy már nem, a bőrömön is érződni kezdett, asszem.
megsemmisítettem az üzenetrögzítőm, úgyhogy hiába.
tegnap meghallgattam a rettegett számot, s nem borultam ki.
Idillikus esti cucc
Engedd el kicsim kezem
nem akarok rágódni már ezen
várnak kint cicák s kutyák,
transz-szibériai szőke kurvák
transzcendelj vissza szobádba
hozd ki az erényöv kulcsát
vedd le szépen
indulj el újra, útnak,
mikor elmegyek, éppen.
Meztelenség-szag
körömdarabkák
a fejed helye a párnáról
csikkek, ikszek a naptárba
(Cseplin meg menjen a picsába)
ha sírni akarnék, felhívnálak
felsírnálak,
(katasztrófa,
hogy ez már egy teljes strófa)
de menj már, óna
legyek megint én a díva
a dívány a szagodat beitta
egyedül fekszem rajta de itt a
borospohár alja, meg a tinta
üreslap takonnyal borítva
(taknyom-nyálam összefolyik, ó!)
s ha megremeg, aztjelenti, ittvan
kezemben a toll, s a szó is szikkad
odavésva, kegyetlenűl, írtam:
'én mindvégig egy másikért sírtam'.
nem akarok rágódni már ezen
várnak kint cicák s kutyák,
transz-szibériai szőke kurvák
transzcendelj vissza szobádba
hozd ki az erényöv kulcsát
vedd le szépen
indulj el újra, útnak,
mikor elmegyek, éppen.
Meztelenség-szag
körömdarabkák
a fejed helye a párnáról
csikkek, ikszek a naptárba
(Cseplin meg menjen a picsába)
ha sírni akarnék, felhívnálak
felsírnálak,
(katasztrófa,
hogy ez már egy teljes strófa)
de menj már, óna
legyek megint én a díva
a dívány a szagodat beitta
egyedül fekszem rajta de itt a
borospohár alja, meg a tinta
üreslap takonnyal borítva
(taknyom-nyálam összefolyik, ó!)
s ha megremeg, aztjelenti, ittvan
kezemben a toll, s a szó is szikkad
odavésva, kegyetlenűl, írtam:
'én mindvégig egy másikért sírtam'.
Where do you go, my lovely?
Az elején féltem, mikor közelebb jött. Furdalni kezdett a lelkiismeret, s megkértem hagyja abba. Aztán elment. Aztán szorítást éreztem a gyomromban, a szokásos remegés, a kiszolgáltatottság...
2 óra múlva végre elszántam magam, és hazaindúltam. A bejáratnál ő várt.
2 óra múlva végre elszántam magam, és hazaindúltam. A bejáratnál ő várt.
most egy kicsit másról
nincs más. másról nem írhatok. más nem érdekel. de már te sem. nem kell semmi semmi semmi.
Azóta vérmes a szemem, azóta cigarettázom sokat, azóta nemtudok aludni, azóta reszket az alsóajkam, azóta néha félek kimenni, mert tudom hogy elkap a sírás, azóta undorodom mindenkitől aki hozzámér, azóta iszom itthon is alkoholos koktélokat, egyedül, azóta töltöm meg a flaskát, még munkában is, azóta olvasok, azóta keresem magam, aki előtted voltam,( de nem akar visszajönni, igaza is van, nem értékeltem kellően ), azóta nemtudom a tükörben meztelenül nézni magam, azóta beszélek összevissza, azóta járok egyedül a gazette-be, azóta hazudok anyámnak, azóta félek a szemébe nézni, azóta te róla írsz, azóta levegőnek tekintessz, azóta omlik össze a szobám,(mi azelőtt napokig volt a miénk,csak a miénk), azóta tudom, ha mással látnálak nem bírnám ki, azóta köszönök a buszsofőrnek, azóta ölelem meg anyámat mikor elmegyek otthonról, azóta félek, ha szirénákat hallok, azóta kétszer is szétnézek az átjárónál, azóta vannak autóbalesetes álmaim, azóta érzem a buszon néha, hogy fulladozom, azóta nemvagyok jó beszélgetőtárs, azóta egy új könyvnek sem örülök úgy, azóta nem kapom a helyem, azóta zárom kulcsra szobám ajtaját, azóta félek egyedül, félek tőled, félek az alkoholtól, félek.
Azóta vérmes a szemem, azóta cigarettázom sokat, azóta nemtudok aludni, azóta reszket az alsóajkam, azóta néha félek kimenni, mert tudom hogy elkap a sírás, azóta undorodom mindenkitől aki hozzámér, azóta iszom itthon is alkoholos koktélokat, egyedül, azóta töltöm meg a flaskát, még munkában is, azóta olvasok, azóta keresem magam, aki előtted voltam,( de nem akar visszajönni, igaza is van, nem értékeltem kellően ), azóta nemtudom a tükörben meztelenül nézni magam, azóta beszélek összevissza, azóta járok egyedül a gazette-be, azóta hazudok anyámnak, azóta félek a szemébe nézni, azóta te róla írsz, azóta levegőnek tekintessz, azóta omlik össze a szobám,(mi azelőtt napokig volt a miénk,csak a miénk), azóta tudom, ha mással látnálak nem bírnám ki, azóta köszönök a buszsofőrnek, azóta ölelem meg anyámat mikor elmegyek otthonról, azóta félek, ha szirénákat hallok, azóta kétszer is szétnézek az átjárónál, azóta vannak autóbalesetes álmaim, azóta érzem a buszon néha, hogy fulladozom, azóta nemvagyok jó beszélgetőtárs, azóta egy új könyvnek sem örülök úgy, azóta nem kapom a helyem, azóta zárom kulcsra szobám ajtaját, azóta félek egyedül, félek tőled, félek az alkoholtól, félek.
K.-nak
nőből vagyok
(emlős, emberszerű élőlény,
az ellenkező nemet meghaladó
beszédkézséggel és meggyőző-
képességgel rendelkező,
bármilyen érzelmi deficitet
élvezeti cikkekkel, főleg
ruhadarabokkal és ékszerekkel
pótló, magassarkúban is szaladni-
tudó, az ellenkező nem alsónemű-
jében is jólkinéző, fizikai
erényeit saját javára felhasz-
nálni-tudó, az emberek által
hiúnak megítélt, életet-adó
képességekkel rendelkező,
bármilyen, akár hátrányos
helyzetet saját előnyére
fordítani tudó, szepilla-
rebegtetéssel megyönyörköd-
tetni és ölni képes, szugesz-
tív testbeszédet alkalmazó,
kényelmetlen fehérneműt hordó,
elegánsan, minimum 15percet elkéső,
fizikai aspektuma megörzése érdekében
ízetlen, színtelen dolgokat evő,
dirty-dancing-kedvelő,
gyakran empátiát gyakorló,
gyöngeséget és segítségre
szorulást színlelő, néha
kegyesen hazudó, diplomatikus,
de olykor neveletlen, sört
nem pohárból ivó, sírós,
de néha kegyetlen, olykor
fésületlen, de ha kell
csillogó-villogó, egértől
félő, gyávaságot-nem-tűrő,
titokban édességetzabáló, de
közönség előtt komoly ön-
kontrollt gyakorló lény)
(emlős, emberszerű élőlény,
az ellenkező nemet meghaladó
beszédkézséggel és meggyőző-
képességgel rendelkező,
bármilyen érzelmi deficitet
élvezeti cikkekkel, főleg
ruhadarabokkal és ékszerekkel
pótló, magassarkúban is szaladni-
tudó, az ellenkező nem alsónemű-
jében is jólkinéző, fizikai
erényeit saját javára felhasz-
nálni-tudó, az emberek által
hiúnak megítélt, életet-adó
képességekkel rendelkező,
bármilyen, akár hátrányos
helyzetet saját előnyére
fordítani tudó, szepilla-
rebegtetéssel megyönyörköd-
tetni és ölni képes, szugesz-
tív testbeszédet alkalmazó,
kényelmetlen fehérneműt hordó,
elegánsan, minimum 15percet elkéső,
fizikai aspektuma megörzése érdekében
ízetlen, színtelen dolgokat evő,
dirty-dancing-kedvelő,
gyakran empátiát gyakorló,
gyöngeséget és segítségre
szorulást színlelő, néha
kegyesen hazudó, diplomatikus,
de olykor neveletlen, sört
nem pohárból ivó, sírós,
de néha kegyetlen, olykor
fésületlen, de ha kell
csillogó-villogó, egértől
félő, gyávaságot-nem-tűrő,
titokban édességetzabáló, de
közönség előtt komoly ön-
kontrollt gyakorló lény)
egykis erotika Villonnal
M.A.-nak
Járunk csótányos
Csonthomályos utcán
Ezerrel lüktető
Ütőér a torkán
Utolér s szembeköp
Egy mosolyt
Mi tán látszik
Bejön a Holnap és
Majd újra halált játszik.
Nézünk ki félszegen
A csupasz horizontra
Ki-becsüng fél szegen
A hurok és a hinta,
Beszél a kéj elém egy
Félig erekt péniszt
S mintha nem szégyelném,
Levetkőzök énis.
Párás a párnád és
A mosolyt is beitta
Nézzél ki nem maradt már
Hurok, csak a hinta.
Idebent halálszag van,
Párfümmel borítva,
Torkomon ütőerem
Rőfkötél szorítja.
Járunk csótányos
Csonthomályos utcán
Ezerrel lüktető
Ütőér a torkán
Utolér s szembeköp
Egy mosolyt
Mi tán látszik
Bejön a Holnap és
Majd újra halált játszik.
Nézünk ki félszegen
A csupasz horizontra
Ki-becsüng fél szegen
A hurok és a hinta,
Beszél a kéj elém egy
Félig erekt péniszt
S mintha nem szégyelném,
Levetkőzök énis.
Párás a párnád és
A mosolyt is beitta
Nézzél ki nem maradt már
Hurok, csak a hinta.
Idebent halálszag van,
Párfümmel borítva,
Torkomon ütőerem
Rőfkötél szorítja.
Kávé és múzeum
Lúcia, először életében tudatmódósítók hiányában a kimerültségtől izzadtan botorkált fel az új Edinburgh-i lakásához vezető szűk lépcsőn az utolsó doboz lemezzel. Az ajtóhoz érve, félkézzel nemtudván kinyitni, leejtette a dobozt, és néhány díszpéldányt sikerült eltörnie excentrikus kollekciójából. Lakásába érve szomorúan konstatálta, hogy David Bowie „The Man Who Sold The World”-je és néhány Iggy Pop lemez is odaveszett. Leült a széles ablakpárkányra és végigmérte a teret. „Tágasabb, és fényesebb is” gondolta önelégülten, és belekortyolt az immár kihűlt nesskávéjába, melyet még a reggel főzött, indulás előtt. És bár a mindössze 16 négyzetméternyi szoba korántsem volt tágas, sem túl fényes egyetlenegy ablaka jóvoltából, Lúcia sohasem érezte még ennyire kényelmesen magát. Korábbi lakásával, mely Leith piros-lámpás negyedében, a Salamander Street-en volt, már decemberben szakított, azóta Elenonóra külvárosi garzonjában lakott.
Valaki kopogtat az ajtón. Lúcia meglepedten nyit ajtót, nem számított látogatókra. Az ajtóban egy magas, sovány nő állott, szigorú tekintetét előbb Lúciára, majd fürkészően a lakás belsejére szegezte.
-Maga az új lakó. –állapította meg közömbösen.
-Igen, én vagyok. –válaszolta Lúcia kicsit idegesen, nemtudván a látogatás célját.
-A lakbér után jöttem. –folytatta a nő, ugyanolyan szűkszavúan, ahogyan kezdte.
-Ó, ön az...igen, hogyne, jöjjön be. Mennyivel tartozom?
-400 font. A jövőhavi előleggel együtt.
Lúcia előkotort egy borítékot rózsaszín flitteres táskájából, elfordúlt és megszámolta a pénzt. Pár fontot kivett belőle, majd odanyújtotta a nőnek.
-Tessék. –mondta
A nő belenézett a borítékba, majd lehajtott fejjel, és anélkül hogy Lúciára nézett, vagy köszönt volna, távozott.
A folyosón sötét volt, mindössze egy inkább félhomályt, mint fényt árasztó sápadt utcai lámpa tette szükségszerűen átláthatóvá. A vakolattól vedlő falak állott, nedves szagot árasztottak, mintha a folyamatos esőtől és párától izzadtak volna. Az egész épület hangulata nyomasztó és ódon volt, ahogyan a többieké is, melyek a Cowgate-en voltak. Az utca neve is tanúskodott arról, hogy az óváros része volt, ezen keresztül terelték valamikor a teheneket a vásárba.
Lúcia lakása a Cowgate-Blackfriars-sal képezett sarkon, egy három emeletes tömbház második emeletén volt, utcára tekintő ablakkal. Azt remélte, új lakása, külseje és önkezével magárakényszerített amnéziája segít majd egyben új életet is kezdenie. Fölvette fehér ingét és a szürke kosztümöt, melyek teljes ruhatárát képezték, a Nike pólója és tréningjén kívül. Még nem volt tükör a házban, de a homályos ablaküveg is megtette pár rakoncátlan fürt hátracsattolása erejéig.
Korán elindúlt otthonról, interjúra készült és meglehetősen ideges volt. Korábbi munkahelye feltételei ugyanis korántsem a jó megjelenés, beszédkészség vagy az elméleti tudás voltak.
A váróterembe érkezve, és látván hogy még ketten vannak előtte, leült és magában ismételgetni kezdte előre betanult szövegét.
„-Jó napot, a nevem Lúcia, nemrég költöztem a városba és nagyon, nagyon lelkes vagyok az állásajánlatukkal kapcsolatban, ugyanis, bár nincs tapasztalatom ezen a téren, tudja, én műkedvelő vagyok, és sokat járok múzeumba és...hogyan? Dehogyis, bizonyára összetéveszt valakivel, én nem vagyok prosti, én, én, egy kis családi házban laktam Selkirkben a szüleimmel, én...és az általános iskola és...”
-Kérem moderálja magát!
Lúcia fölnézett, a teremben ülő két nő ijedten, a pult mögött ülő titkárnő undorral nézett rá. Ekkor jött rá, hogy fennhangon kezdett beszélni, mikor eszébejutott a már annyiszor eljátszott forgatókönyv, amitől a legjobban félt, hogy valaki a múltjából majd megismeri. Nem, ha a múlt nemlétezik, akkor senki sem létezhet, akit a múltban ismert meg.
-Rendben, majd értesíteni fogjuk önt, ha alkalmasnak bizonyúl erre a munkára. –hangzott el a szokásos közhely az interjú végén.
„Reggel 7 óra van, az idő borús és délutánra meteorológusaink esőt mondanak, ezért most feldobjuk a kedves hallgatók kedvét egy örök kedvenccel, szóljon hát a Living for the City, Stevie Wonder-tól”.
Lúcia kinyitotta szemeit, és reflexszerűen megfordúlt ágyában, ahogyan minden reggel szokott. Ágyszomszédját már nem tudatosan kereste, és hiányától nem lepődött meg. A reggeli kávé szokatlanúl erős és fekete volt, talán a cukor hiánya tette ilyen keserűvé. Lúcia életéből azonban senki sem hiányzott, megszokta, egyenesen élvezte az újonnan teremtett magányt, a szokványos nyárspolgár-életet, a rutint, még a folyamatosan beázó mennyezetet is, mely másnak talán gondot okozott volna. Az ablakpárkányra támaszkodott, és kávéját kortyolgatta, mint valami rosszízű, szükségszerű orvosságot, mely nélkül valamiféle szokatlan lelkiállapot hatalmasodna el rajta, ami miatt nemtudná folytatni napi teendőit.
„Ma van 3 hónapja, hogy leszoktam.” Állapította meg önmagát nyugtatva, és felhúzta a maradék kávét, szeszes italhoz hasonlóan, összeráncolta arcizmait. A keserű végtermék, melyet ósdi kávéfőzője képtelen volt kiválasztani torkában és szájüregében száraz, homokszerű anyagként maradtak ott, ezért gyorsan fogat mosott és már indúlt is.
A múzeumhoz közeledve gyomoridege lett, próbált visszaemlékezni a korábbi utasításokra, melyeket telefonon kapott. „A múzeumban keresse meg a jegypénztárt, ott várják majd a kitöltendő papírok, menjen hátra, de ne töltsön el velük túlsok időt, mert levonjuk a béréből, ha kész vigye őket vissza a pénztárhoz, és kérjen rá pecsétet, megfogja kapni a listát a napirenden lévő teendőkkel és a csoportokkal, meg az időpontokkal amelyekben érkezni fognak. Vigyázzon, hogy egy túra ne húzódjon el, idejét a látogatók számának függvényében ossza be, és tartsa szemelőtt hogy bármilyen anyagi kár történne ottléte alatt, az ön felelősségére írjuk a pótlás kifizetését.”
-Ittvannak a papirok, aztmondták, ön kell lepecsételje. A jegypénztáros Lúciára nézett, végigmérte, majd egy kis leplezett rosszindulattal tónusában, közölte vele, hogy a múzeum igazgatója látni szeretné. Ez csak tetőzte a korábbi idegességet, melyet eddig sikertelenül próbált elrejteni, egy látogató fellökésével és a jegypénztáros kávéscsészéje sikeres leverésével.
Mikor benyitott az irodába, úgyérezte, leleplezték. A hírtelen rászögezett tekintetek levetkőztették, nem fizikailag, de mintha tudták volna kilétét, és szigorúan bírálták, elítélték és igazságtalannak tartották ottlétét. Szónélkül végigment a szobán és benyitott az igazgatóhoz, aki felhúzott szemöldökkel mérte végig egy telefonbeszélgetés közben.
-Hogy néz ki maga? –hangzott el faggatóan, szabadkozást nem tűró tónussal.
-Én...pontosan mire érti?
Az úr kezében a telefonkagylóval egy tükörre mutatott. Lúcia belenézett.
Fehér inge, és szoknyája alsó szegélye kávéfoltos volt. Hírtelen elsápadt, lehajtott fejjel fordúlt vissza. Az igazgató „a viszonthallásra” és letette a telefont, majd egy golyóstollat pattogtatva, kissé humorosan szólt Lúciához.
-Ezt komolyan gondolja, kisasszony?
-Kérem, én, tudja most költöztem be és még nincs tükör a lakásomban, bizonyára magamra önthettem reggel a kávét és...
-Alkalmazottaink külsejének kifogásalannak kell lennie, tükör vagy nem tükör. A kávéfoltok ellenében is, egy magafajta fiatal hölgynek nem illik egy ilyen ósdi gönc. –és ruhájára mutatott.
-Nembeszélve arról, hogy legalább félszámmal nagyobb az ön méreténél.
Lúcia kérdően meredt új munkáltatója bíráskodó gesztikulálására.
-Menjen be a szemközti szobába, és vegye fel a dolgozóruháját.
-Ó, dolgozó ruha...én nemtudtam, hogy...
Az igazgató legyintett, és kezével kitessékelte.
Az éjjelek úgyanúgy teltek, ahogyan eddigis, váratlan és tehetetlen ébredések, rémálmok, virrasztás.
„Ez az anyag utóhatása. Eleonóra is mondta.” –gondolta, önmagát nyugtatva, hogy ez ideiglenes, hogy az anyag kiürülésével együtt szervezete és életvitele majd megváltozik.
Eleonórára gondolt, egyedüli barátjára.
Amikor még együtt dolgoztak a Salamanderen, Eleonóra néha bevállalta a kétesebb alakokat, kímélte Lúciát, mert tudta, hogy nem boldogúlna. Ha egy sötétített ablakos, fekete kocsi húzta le az ablakát, Eleonóra szónélkül beült, ez volt a prosti szolidaritás, mely egy megtörhetetlen, titkos köteléket szőtt a két nő között. Egy alkalommal a kliens különös elvárásokkal jött, szőke, sovány nő kellett neki, és Lúcia beinkadrálódott a profilba.
-Ma éjjel nem dolgozom. –mondta, és hátatt fordított a férfinek.
-Aki ribanc, az hétvégén is az, te dög! –hangzott vissza a lehető leg közönségesebb hangnemben, és a férfi kiszállt az autóból.
Innen volt Eleonóra fekete szemfedője. Egyes klienseknek tetszett, és a kerületben a „kalózlány” különös népszerűségnek örvendett, azonban Lúcia bűntudatott érzett barátja megcsonkított külseje miatt.
Mikor közölte Eleonórával, hogy elmegy, a nő szeme könnyes lett. Ekkor látta őt először sírni, azonban Eleonóra elfordúlt, és úgy tett, mintha szemébe ment volna valami.
Kemény nő volt, olyasfajta, aki szakmája ellenére is képes volt magárateríteni egy álbüszkeséget és önbecsülést, melyet sokan értékeltek. „-Soha ne sírj, mert ha elkezded, nem tudsz majd megállni.” Ezvolt az örök bölcsesség, mellyel Lúciát bíztatta. Anyáskodása és jótakarása ellenében azonban sohasem bíztatta a lányt, hogy magamögött hagyja ezt az általa is megosztott életet. Egymásnak kölcsönös támaszai voltak, és Eleonóra, bár ez nem látszott, erőt és önbizalmat merített a fiatal lány gyöngeségéből, és ez a gondoskodás egy biztos pontot, majdnem kötelességet jelentett életében.
Nemtudott visszaaludni. Tudta, hogy eljön majd az a pont, amikor kísértő múltja összetalálkozik majd a jelennel, és ez a csomópont Eleonóra személyében testesült meg. Fölkelt ágyából és a konyha fele indúlt. Odatett egy csupornyi, már előre megkészített kávét a tűzhelyre, és előkeresett egy adag, a múzeumi előtérből elcsent zacskós cukrot. Mindössze tizenöt font képezte teljes vagyonát, és fizetésnapig ebből kellett gazdálkodnia. Figyelembe véve, hogy hamarosan szükségszerű lesz új ruhákat vennie, ott spórolt, ahol tudott. A napi két csomag Goloise-t félcsomagra csökkentette, kenyér és olcsó sajton kívül nemsokat evett, és azt is csak néha, azonban a szokásos kávé adag megmaradt.
Kitöltötte a fekete, a megszokottnál sűrűbb állagú levet. Beleszórta a kis adag cukrot, és ahogyan kavarástól a felszínre kerülő zacc egy sötétebb szegélyű karikát alkotott, eszébe jutott az ördögi kör melyből egy ideje tudatosan próbált kilábalni, a folytonos sötétség, melyet a nem helyénvaló érzelmek, a sorozatos megbélyegezés, a sors pecséte, az elárusító nő, a rendőrök, járókelők, és néha egykori ágyszomszédai bíráló tekintete, az egyetlen ideiglenes menedék, a válium, és a leitmotívumként visszatérő bizonytalanság.
Tudta, ideje testtömegéhez hasonlóan fogytán van, gyorsan kell cselekednie, kapcsolatokat kötni, reputációt szerezni, de legfőképpen óvakodni bármiféle mélyebb elhivatottságtól vagy érdeklődéstől, mely felfedheti korábbi kilétét.
-Mi ez a szar, Lúcia? –kérdezte idegesen az igazgató, majdnem fellökve a csésze tartalmát.
-Kávé, kérem. –mondta Lúcia inkább kérdően, mint állítóan.
Az igazgató fejcsóválva folytatta.
-Nézze, mi itt nem vesztegetjük az időnket. Elnéztem önnek a késéseket, néhány műemlék kishílján való megrongálását, és azt, hogy a minap egy igen neves és gazdag műkedvelő ajánlatát elutasította, megértettem, hogy nem alkalmas önnek az állás és személyes asszisztensemmé fogadtam, de az a legkevesebb, hogy egy normális kávét elkészítsen, az ördögbe is!
-Dehát uram, engedelmével, az az eset a kalapos úriemberrel, hát, nem is nevezném úriembernek aki egy tisztességes, dolgozó lányt ilyen ajánlatokkal próbál nyilvánosan megszégyeníteni, hogy is képzeli hogy...
-Miről beszél? – vágott közbe az igazgató. Az úr egy Londoni galéria tulajdonosa, és igen jelentéktelen összeg fejében gazdagította volna múzeumunkat értékes tárgyakkal. Ön ezt természetesen meghiúsította, és még jelenetet is rendezett.
Lúcia meglepődve gondolta végig az esetet. „Igaza van.”gondolta.
-Kisasszony, én nem értem magát. Úgy viselkedik, mintha más bolygórol került volna ide. Mondja, hol is dolgozott ezidáig?
Lúciában egyszerre megfagyott a vér. Kiejtette a fémtálcát a kezéből, utána hajolt, de remegni kezdett, érezte, összeesik.
„Reggel 7 óra van, az idő borús és délutánra meteorológusaink esőt mondanak, ezért most feldobjuk a kedves hallgatók kedvét egy örök kedvenccel, szóljon hát a Living for the City, Stevie Wonder-tól”.
-Hogyan...mi?
-Jól van?
Lúcia önkívületben pattant föl ágyáról, mikor meghallotta főnöke hangját, aki ezúttal nem a börfotelben, a széles, biedermeier stílust utánzó mahagóni asztala mögűl, hanem ágya szélén ülve szólt hozzá. A lány tanácstalanúl nézett szét, ágya mellett fehér kávéscsészéjét, és mellette kis pohát tejet pillantott meg.
-Nemtudtam, hogy tejjel issza-e a kávét. A cukorban sem voltam biztos, de két kockával tettem. Nézze, ne magyarázkodjon a korábbi furcsa reakcióát illetően, nem akarom, hogy újabb kifogásokat szűljön az agya. Mondja el őszintén, ki maga, és mit keres itt?
Lúciát szörnyű félelem fogta el. Összeomlani érezte az oly régóta óhajtott biztonságot, az életet, melyet kezdett sajátjának érezni. E pillanat eljövetelét azonban már aznap sejtette, mikor elszökött az oly sok csalódást és fájdalmat okozó otthonából, a Selkirk-i téglafalas családi házból, és a Salamander-re költözött, hátrahagyva az addigi családját képező embereket, és a felejtésnek adva keserű gyerekkorát. A folytonos menekvés, és a mindenáron elszakadni vágyódás azonban újabb keserűséget szűlt sorskönyvében, mely lemoshatatlannak bizonyúlt.
Egyszerre itta meg kávéját, az éltető folyadékot, és a csupor fenekét látva üresnek és meztelennek érezte magát. A feketeség, bár eltűnt életéből, a kezdetben még fehér szöveten ejtett barna foltok idővel beleivódtak, és kimoshatatlanná váltak.
Lúcia szemei könnybelábadtak, és tudta, hogy nincs megállás, elkezdődött.
-Lúcia vagyok. Nem Selkirkből jöttem, ott már régen laktam, még gyermekkoromban. Eddigi lakhelyem a Leith-i Salamander Street-en volt, ideköltözésem előtt Eleonóránál laktam...Eleonóra, egy barátom, az egyedüli, magán kívül, mert mostmár ön is tudni fogja a titkomat. Mikor ideköltöztem, magamután hagytam összes eddigi tulajdonomat, elégettem a ruháimat melyek addigi életmódom és munkám hozzátartozói voltak. Azért töltök annyi időt a múzeumba záróra után, mert ott csend van, gondolkodni tudok, nem a sötét váliumba áztatott múltról, hanem a friss kávészagú jelenről. Igen, a kávé, sokat iszom, ez azért van mert évekig váliumfüggő voltam, és a kávé amolyan pótszer...de tudja, már három hónapja tiszta vagyok. Nézze, nemszámít, ki voltam,hagyjon annak lennem, aki most vagyok.
-Tehát kávé és múzeum? –kérdezte a férfi, lágy mosollyal az arcán.
-Kávé és múzeum...
Kopogtatnak. A magas, szigorú arcú nő jött a lakbér után.
„Uramisten, hisz hónap vége van. Nekem meg egy garasom sincs, még nem kaptam fizetést, teljesen kiment a fejeből a lakbér.”
-Nyisson ajtót! –hangzott a folyósoról az ideges, rikácsoló hang.
-Látogatót vár? –kérdezte az igazgató, kevesebb meglepettséggel, melyet Lúcia várt volna tőle.
-Nem, csak a lakbért kéri. Nagyon szégyellem magam, tudja, én számítottam a fizetésemre, azthittem hónap végén kapom, de így nemtudom kifizetni a 400 fontnyi lakbért és ez a nő nagyon szigorú, nem tűri a késést...
-Semmi gond. Megoldjuk. és a férfi már az ajtóban állott, pénztárcájában keresgélve, és átnyújtott pár bankjegyet a nőnek.
Lúcia meglepetten figyelte, és hátradőlt az ágy támlájára. Meg akarta köszönni, de főnöke becsukta az ajtót és visszaült az ágyra, egészen közel hozzá, rászögezve tekintetét.
-Ne aggódjon, nem fogom levonni a fizetéséből, ez amolyan ajándék, mosolygott, -És most gombolja ki az ingét, és ne akaratoskodjon.
Lúcia reszketni kezdett.
-Dehát, én nem, ön, én...félreismert engem,én...
-Aki ribanc, az kosztűmben is az, -szólt a férfi szokásos, kérdést és ellenkezést nem tűrő hangján.
Valaki kopogtat az ajtón. Lúcia meglepedten nyit ajtót, nem számított látogatókra. Az ajtóban egy magas, sovány nő állott, szigorú tekintetét előbb Lúciára, majd fürkészően a lakás belsejére szegezte.
-Maga az új lakó. –állapította meg közömbösen.
-Igen, én vagyok. –válaszolta Lúcia kicsit idegesen, nemtudván a látogatás célját.
-A lakbér után jöttem. –folytatta a nő, ugyanolyan szűkszavúan, ahogyan kezdte.
-Ó, ön az...igen, hogyne, jöjjön be. Mennyivel tartozom?
-400 font. A jövőhavi előleggel együtt.
Lúcia előkotort egy borítékot rózsaszín flitteres táskájából, elfordúlt és megszámolta a pénzt. Pár fontot kivett belőle, majd odanyújtotta a nőnek.
-Tessék. –mondta
A nő belenézett a borítékba, majd lehajtott fejjel, és anélkül hogy Lúciára nézett, vagy köszönt volna, távozott.
A folyosón sötét volt, mindössze egy inkább félhomályt, mint fényt árasztó sápadt utcai lámpa tette szükségszerűen átláthatóvá. A vakolattól vedlő falak állott, nedves szagot árasztottak, mintha a folyamatos esőtől és párától izzadtak volna. Az egész épület hangulata nyomasztó és ódon volt, ahogyan a többieké is, melyek a Cowgate-en voltak. Az utca neve is tanúskodott arról, hogy az óváros része volt, ezen keresztül terelték valamikor a teheneket a vásárba.
Lúcia lakása a Cowgate-Blackfriars-sal képezett sarkon, egy három emeletes tömbház második emeletén volt, utcára tekintő ablakkal. Azt remélte, új lakása, külseje és önkezével magárakényszerített amnéziája segít majd egyben új életet is kezdenie. Fölvette fehér ingét és a szürke kosztümöt, melyek teljes ruhatárát képezték, a Nike pólója és tréningjén kívül. Még nem volt tükör a házban, de a homályos ablaküveg is megtette pár rakoncátlan fürt hátracsattolása erejéig.
Korán elindúlt otthonról, interjúra készült és meglehetősen ideges volt. Korábbi munkahelye feltételei ugyanis korántsem a jó megjelenés, beszédkészség vagy az elméleti tudás voltak.
A váróterembe érkezve, és látván hogy még ketten vannak előtte, leült és magában ismételgetni kezdte előre betanult szövegét.
„-Jó napot, a nevem Lúcia, nemrég költöztem a városba és nagyon, nagyon lelkes vagyok az állásajánlatukkal kapcsolatban, ugyanis, bár nincs tapasztalatom ezen a téren, tudja, én műkedvelő vagyok, és sokat járok múzeumba és...hogyan? Dehogyis, bizonyára összetéveszt valakivel, én nem vagyok prosti, én, én, egy kis családi házban laktam Selkirkben a szüleimmel, én...és az általános iskola és...”
-Kérem moderálja magát!
Lúcia fölnézett, a teremben ülő két nő ijedten, a pult mögött ülő titkárnő undorral nézett rá. Ekkor jött rá, hogy fennhangon kezdett beszélni, mikor eszébejutott a már annyiszor eljátszott forgatókönyv, amitől a legjobban félt, hogy valaki a múltjából majd megismeri. Nem, ha a múlt nemlétezik, akkor senki sem létezhet, akit a múltban ismert meg.
-Rendben, majd értesíteni fogjuk önt, ha alkalmasnak bizonyúl erre a munkára. –hangzott el a szokásos közhely az interjú végén.
„Reggel 7 óra van, az idő borús és délutánra meteorológusaink esőt mondanak, ezért most feldobjuk a kedves hallgatók kedvét egy örök kedvenccel, szóljon hát a Living for the City, Stevie Wonder-tól”.
Lúcia kinyitotta szemeit, és reflexszerűen megfordúlt ágyában, ahogyan minden reggel szokott. Ágyszomszédját már nem tudatosan kereste, és hiányától nem lepődött meg. A reggeli kávé szokatlanúl erős és fekete volt, talán a cukor hiánya tette ilyen keserűvé. Lúcia életéből azonban senki sem hiányzott, megszokta, egyenesen élvezte az újonnan teremtett magányt, a szokványos nyárspolgár-életet, a rutint, még a folyamatosan beázó mennyezetet is, mely másnak talán gondot okozott volna. Az ablakpárkányra támaszkodott, és kávéját kortyolgatta, mint valami rosszízű, szükségszerű orvosságot, mely nélkül valamiféle szokatlan lelkiállapot hatalmasodna el rajta, ami miatt nemtudná folytatni napi teendőit.
„Ma van 3 hónapja, hogy leszoktam.” Állapította meg önmagát nyugtatva, és felhúzta a maradék kávét, szeszes italhoz hasonlóan, összeráncolta arcizmait. A keserű végtermék, melyet ósdi kávéfőzője képtelen volt kiválasztani torkában és szájüregében száraz, homokszerű anyagként maradtak ott, ezért gyorsan fogat mosott és már indúlt is.
A múzeumhoz közeledve gyomoridege lett, próbált visszaemlékezni a korábbi utasításokra, melyeket telefonon kapott. „A múzeumban keresse meg a jegypénztárt, ott várják majd a kitöltendő papírok, menjen hátra, de ne töltsön el velük túlsok időt, mert levonjuk a béréből, ha kész vigye őket vissza a pénztárhoz, és kérjen rá pecsétet, megfogja kapni a listát a napirenden lévő teendőkkel és a csoportokkal, meg az időpontokkal amelyekben érkezni fognak. Vigyázzon, hogy egy túra ne húzódjon el, idejét a látogatók számának függvényében ossza be, és tartsa szemelőtt hogy bármilyen anyagi kár történne ottléte alatt, az ön felelősségére írjuk a pótlás kifizetését.”
-Ittvannak a papirok, aztmondták, ön kell lepecsételje. A jegypénztáros Lúciára nézett, végigmérte, majd egy kis leplezett rosszindulattal tónusában, közölte vele, hogy a múzeum igazgatója látni szeretné. Ez csak tetőzte a korábbi idegességet, melyet eddig sikertelenül próbált elrejteni, egy látogató fellökésével és a jegypénztáros kávéscsészéje sikeres leverésével.
Mikor benyitott az irodába, úgyérezte, leleplezték. A hírtelen rászögezett tekintetek levetkőztették, nem fizikailag, de mintha tudták volna kilétét, és szigorúan bírálták, elítélték és igazságtalannak tartották ottlétét. Szónélkül végigment a szobán és benyitott az igazgatóhoz, aki felhúzott szemöldökkel mérte végig egy telefonbeszélgetés közben.
-Hogy néz ki maga? –hangzott el faggatóan, szabadkozást nem tűró tónussal.
-Én...pontosan mire érti?
Az úr kezében a telefonkagylóval egy tükörre mutatott. Lúcia belenézett.
Fehér inge, és szoknyája alsó szegélye kávéfoltos volt. Hírtelen elsápadt, lehajtott fejjel fordúlt vissza. Az igazgató „a viszonthallásra” és letette a telefont, majd egy golyóstollat pattogtatva, kissé humorosan szólt Lúciához.
-Ezt komolyan gondolja, kisasszony?
-Kérem, én, tudja most költöztem be és még nincs tükör a lakásomban, bizonyára magamra önthettem reggel a kávét és...
-Alkalmazottaink külsejének kifogásalannak kell lennie, tükör vagy nem tükör. A kávéfoltok ellenében is, egy magafajta fiatal hölgynek nem illik egy ilyen ósdi gönc. –és ruhájára mutatott.
-Nembeszélve arról, hogy legalább félszámmal nagyobb az ön méreténél.
Lúcia kérdően meredt új munkáltatója bíráskodó gesztikulálására.
-Menjen be a szemközti szobába, és vegye fel a dolgozóruháját.
-Ó, dolgozó ruha...én nemtudtam, hogy...
Az igazgató legyintett, és kezével kitessékelte.
Az éjjelek úgyanúgy teltek, ahogyan eddigis, váratlan és tehetetlen ébredések, rémálmok, virrasztás.
„Ez az anyag utóhatása. Eleonóra is mondta.” –gondolta, önmagát nyugtatva, hogy ez ideiglenes, hogy az anyag kiürülésével együtt szervezete és életvitele majd megváltozik.
Eleonórára gondolt, egyedüli barátjára.
Amikor még együtt dolgoztak a Salamanderen, Eleonóra néha bevállalta a kétesebb alakokat, kímélte Lúciát, mert tudta, hogy nem boldogúlna. Ha egy sötétített ablakos, fekete kocsi húzta le az ablakát, Eleonóra szónélkül beült, ez volt a prosti szolidaritás, mely egy megtörhetetlen, titkos köteléket szőtt a két nő között. Egy alkalommal a kliens különös elvárásokkal jött, szőke, sovány nő kellett neki, és Lúcia beinkadrálódott a profilba.
-Ma éjjel nem dolgozom. –mondta, és hátatt fordított a férfinek.
-Aki ribanc, az hétvégén is az, te dög! –hangzott vissza a lehető leg közönségesebb hangnemben, és a férfi kiszállt az autóból.
Innen volt Eleonóra fekete szemfedője. Egyes klienseknek tetszett, és a kerületben a „kalózlány” különös népszerűségnek örvendett, azonban Lúcia bűntudatott érzett barátja megcsonkított külseje miatt.
Mikor közölte Eleonórával, hogy elmegy, a nő szeme könnyes lett. Ekkor látta őt először sírni, azonban Eleonóra elfordúlt, és úgy tett, mintha szemébe ment volna valami.
Kemény nő volt, olyasfajta, aki szakmája ellenére is képes volt magárateríteni egy álbüszkeséget és önbecsülést, melyet sokan értékeltek. „-Soha ne sírj, mert ha elkezded, nem tudsz majd megállni.” Ezvolt az örök bölcsesség, mellyel Lúciát bíztatta. Anyáskodása és jótakarása ellenében azonban sohasem bíztatta a lányt, hogy magamögött hagyja ezt az általa is megosztott életet. Egymásnak kölcsönös támaszai voltak, és Eleonóra, bár ez nem látszott, erőt és önbizalmat merített a fiatal lány gyöngeségéből, és ez a gondoskodás egy biztos pontot, majdnem kötelességet jelentett életében.
Nemtudott visszaaludni. Tudta, hogy eljön majd az a pont, amikor kísértő múltja összetalálkozik majd a jelennel, és ez a csomópont Eleonóra személyében testesült meg. Fölkelt ágyából és a konyha fele indúlt. Odatett egy csupornyi, már előre megkészített kávét a tűzhelyre, és előkeresett egy adag, a múzeumi előtérből elcsent zacskós cukrot. Mindössze tizenöt font képezte teljes vagyonát, és fizetésnapig ebből kellett gazdálkodnia. Figyelembe véve, hogy hamarosan szükségszerű lesz új ruhákat vennie, ott spórolt, ahol tudott. A napi két csomag Goloise-t félcsomagra csökkentette, kenyér és olcsó sajton kívül nemsokat evett, és azt is csak néha, azonban a szokásos kávé adag megmaradt.
Kitöltötte a fekete, a megszokottnál sűrűbb állagú levet. Beleszórta a kis adag cukrot, és ahogyan kavarástól a felszínre kerülő zacc egy sötétebb szegélyű karikát alkotott, eszébe jutott az ördögi kör melyből egy ideje tudatosan próbált kilábalni, a folytonos sötétség, melyet a nem helyénvaló érzelmek, a sorozatos megbélyegezés, a sors pecséte, az elárusító nő, a rendőrök, járókelők, és néha egykori ágyszomszédai bíráló tekintete, az egyetlen ideiglenes menedék, a válium, és a leitmotívumként visszatérő bizonytalanság.
Tudta, ideje testtömegéhez hasonlóan fogytán van, gyorsan kell cselekednie, kapcsolatokat kötni, reputációt szerezni, de legfőképpen óvakodni bármiféle mélyebb elhivatottságtól vagy érdeklődéstől, mely felfedheti korábbi kilétét.
-Mi ez a szar, Lúcia? –kérdezte idegesen az igazgató, majdnem fellökve a csésze tartalmát.
-Kávé, kérem. –mondta Lúcia inkább kérdően, mint állítóan.
Az igazgató fejcsóválva folytatta.
-Nézze, mi itt nem vesztegetjük az időnket. Elnéztem önnek a késéseket, néhány műemlék kishílján való megrongálását, és azt, hogy a minap egy igen neves és gazdag műkedvelő ajánlatát elutasította, megértettem, hogy nem alkalmas önnek az állás és személyes asszisztensemmé fogadtam, de az a legkevesebb, hogy egy normális kávét elkészítsen, az ördögbe is!
-Dehát uram, engedelmével, az az eset a kalapos úriemberrel, hát, nem is nevezném úriembernek aki egy tisztességes, dolgozó lányt ilyen ajánlatokkal próbál nyilvánosan megszégyeníteni, hogy is képzeli hogy...
-Miről beszél? – vágott közbe az igazgató. Az úr egy Londoni galéria tulajdonosa, és igen jelentéktelen összeg fejében gazdagította volna múzeumunkat értékes tárgyakkal. Ön ezt természetesen meghiúsította, és még jelenetet is rendezett.
Lúcia meglepődve gondolta végig az esetet. „Igaza van.”gondolta.
-Kisasszony, én nem értem magát. Úgy viselkedik, mintha más bolygórol került volna ide. Mondja, hol is dolgozott ezidáig?
Lúciában egyszerre megfagyott a vér. Kiejtette a fémtálcát a kezéből, utána hajolt, de remegni kezdett, érezte, összeesik.
„Reggel 7 óra van, az idő borús és délutánra meteorológusaink esőt mondanak, ezért most feldobjuk a kedves hallgatók kedvét egy örök kedvenccel, szóljon hát a Living for the City, Stevie Wonder-tól”.
-Hogyan...mi?
-Jól van?
Lúcia önkívületben pattant föl ágyáról, mikor meghallotta főnöke hangját, aki ezúttal nem a börfotelben, a széles, biedermeier stílust utánzó mahagóni asztala mögűl, hanem ágya szélén ülve szólt hozzá. A lány tanácstalanúl nézett szét, ágya mellett fehér kávéscsészéjét, és mellette kis pohát tejet pillantott meg.
-Nemtudtam, hogy tejjel issza-e a kávét. A cukorban sem voltam biztos, de két kockával tettem. Nézze, ne magyarázkodjon a korábbi furcsa reakcióát illetően, nem akarom, hogy újabb kifogásokat szűljön az agya. Mondja el őszintén, ki maga, és mit keres itt?
Lúciát szörnyű félelem fogta el. Összeomlani érezte az oly régóta óhajtott biztonságot, az életet, melyet kezdett sajátjának érezni. E pillanat eljövetelét azonban már aznap sejtette, mikor elszökött az oly sok csalódást és fájdalmat okozó otthonából, a Selkirk-i téglafalas családi házból, és a Salamander-re költözött, hátrahagyva az addigi családját képező embereket, és a felejtésnek adva keserű gyerekkorát. A folytonos menekvés, és a mindenáron elszakadni vágyódás azonban újabb keserűséget szűlt sorskönyvében, mely lemoshatatlannak bizonyúlt.
Egyszerre itta meg kávéját, az éltető folyadékot, és a csupor fenekét látva üresnek és meztelennek érezte magát. A feketeség, bár eltűnt életéből, a kezdetben még fehér szöveten ejtett barna foltok idővel beleivódtak, és kimoshatatlanná váltak.
Lúcia szemei könnybelábadtak, és tudta, hogy nincs megállás, elkezdődött.
-Lúcia vagyok. Nem Selkirkből jöttem, ott már régen laktam, még gyermekkoromban. Eddigi lakhelyem a Leith-i Salamander Street-en volt, ideköltözésem előtt Eleonóránál laktam...Eleonóra, egy barátom, az egyedüli, magán kívül, mert mostmár ön is tudni fogja a titkomat. Mikor ideköltöztem, magamután hagytam összes eddigi tulajdonomat, elégettem a ruháimat melyek addigi életmódom és munkám hozzátartozói voltak. Azért töltök annyi időt a múzeumba záróra után, mert ott csend van, gondolkodni tudok, nem a sötét váliumba áztatott múltról, hanem a friss kávészagú jelenről. Igen, a kávé, sokat iszom, ez azért van mert évekig váliumfüggő voltam, és a kávé amolyan pótszer...de tudja, már három hónapja tiszta vagyok. Nézze, nemszámít, ki voltam,hagyjon annak lennem, aki most vagyok.
-Tehát kávé és múzeum? –kérdezte a férfi, lágy mosollyal az arcán.
-Kávé és múzeum...
Kopogtatnak. A magas, szigorú arcú nő jött a lakbér után.
„Uramisten, hisz hónap vége van. Nekem meg egy garasom sincs, még nem kaptam fizetést, teljesen kiment a fejeből a lakbér.”
-Nyisson ajtót! –hangzott a folyósoról az ideges, rikácsoló hang.
-Látogatót vár? –kérdezte az igazgató, kevesebb meglepettséggel, melyet Lúcia várt volna tőle.
-Nem, csak a lakbért kéri. Nagyon szégyellem magam, tudja, én számítottam a fizetésemre, azthittem hónap végén kapom, de így nemtudom kifizetni a 400 fontnyi lakbért és ez a nő nagyon szigorú, nem tűri a késést...
-Semmi gond. Megoldjuk. és a férfi már az ajtóban állott, pénztárcájában keresgélve, és átnyújtott pár bankjegyet a nőnek.
Lúcia meglepetten figyelte, és hátradőlt az ágy támlájára. Meg akarta köszönni, de főnöke becsukta az ajtót és visszaült az ágyra, egészen közel hozzá, rászögezve tekintetét.
-Ne aggódjon, nem fogom levonni a fizetéséből, ez amolyan ajándék, mosolygott, -És most gombolja ki az ingét, és ne akaratoskodjon.
Lúcia reszketni kezdett.
-Dehát, én nem, ön, én...félreismert engem,én...
-Aki ribanc, az kosztűmben is az, -szólt a férfi szokásos, kérdést és ellenkezést nem tűrő hangján.
He
Én a megbarnúlt falevél
Ki követi a maga útját,
Lefelé
Te az őszi szél
Ki még egy ideig
A hátán hordozott
Aztán ledobott.
Nem nagy már a
távolság a földtől
de a szellő nem jön
s ne is jöjjön
én addig csodálom a tájat.
Ki követi a maga útját,
Lefelé
Te az őszi szél
Ki még egy ideig
A hátán hordozott
Aztán ledobott.
Nem nagy már a
távolság a földtől
de a szellő nem jön
s ne is jöjjön
én addig csodálom a tájat.