a nap a maga megbocsátást nem tűrő, mindent leleplező fényével tűzött. fehér ruhámban teljesen meztelennek éreztem magam. kiültünk arra a teraszra, a yuppik és üzletemberek közé, elővettem a vogue slims-et, és a napszemüvegem alatt mindent elmondtam a szemeimmel neked, te meg csak ittad a napfényt és terpeszkedtél a széken, és büszkén kimondtad, hogy elhagysz.
- rendben.
- csak ennyit modassz?
- csak ennyit.
koccintottunk is rá egy üveg 100 lejes pezsgővel, hiszen röhögtünk akkor még a pénzen. utána hazaindultam, te viszont velem akartad tölteni ezt az utolsó napot, ezt az elidegenítő, kurva napot. ekkor már zavart téged, hogy nem könyörögtem, hogy nem sírtam, hogy nem váltam azzá a nővé, akit szerettél volna. pedig bálványoztalak, imádtalak, és még most is azt gondolom, hogy nálad tehetségesebb embert nem fogok soha ismerni, és titokban a sors ajándékának tartottalak, és hálás voltam a csókokért és az átszeretkezett napokért. így könyörögtél, sírtál helyettem te, én meg megígértem, könnyes szemekkel, hogy sohasem hagylak el. estig lekaszáltunk minden földi jót, ettünk és ittunk a lehető legdrágább helyeken, mint valami luxusturisták a saját városunkban. a recepciós nő furán nézett ránk, majd fölvezettek a szobánkba. te azt mondtad, ezért szeretsz, mert mindig, mindenki így néz kettőnkre, és nem értik, miért vagyok veled. én sem értettem. azelőtt meg azóta sem volt 7szer egymás után orgazmusom, de fejlődök ezen a téren, s utánad arra jöttem rá, hogy a szex is csak szex, s hogy még az igazi, egymás szemébe nézős, legintimebb pillanatokat megteremtő szeretkezés is csak önmaga, úgyhogy nem keresem már. nem sajnálom már, hogy másnap reggel otthagytalak a taxiban, pedig akkor nehezen vettem rá magam. otthon levetettem a 400 eurós ruhát, amit azóta sem vettem ki a szekrényből. ott hagytad a nyomod rajta, mert a gallérján koromfekete foltok maradtak.