a nap a maga megbocsátást nem tűrő, mindent leleplező fényével tűzött. fehér ruhámban teljesen meztelennek éreztem magam. kiültünk arra a teraszra, a yuppik és üzletemberek közé, elővettem a vogue slims-et, és a napszemüvegem alatt mindent elmondtam a szemeimmel neked, te meg csak ittad a napfényt és terpeszkedtél a széken, és büszkén kimondtad, hogy elhagysz.
- rendben.
- csak ennyit modassz?
- csak ennyit.
koccintottunk is rá egy üveg 100 lejes pezsgővel, hiszen röhögtünk akkor még a pénzen. utána hazaindultam, te viszont velem akartad tölteni ezt az utolsó napot, ezt az elidegenítő, kurva napot. ekkor már zavart téged, hogy nem könyörögtem, hogy nem sírtam, hogy nem váltam azzá a nővé, akit szerettél volna. pedig bálványoztalak, imádtalak, és még most is azt gondolom, hogy nálad tehetségesebb embert nem fogok soha ismerni, és titokban a sors ajándékának tartottalak, és hálás voltam a csókokért és az átszeretkezett napokért. így könyörögtél, sírtál helyettem te, én meg megígértem, könnyes szemekkel, hogy sohasem hagylak el. estig lekaszáltunk minden földi jót, ettünk és ittunk a lehető legdrágább helyeken, mint valami luxusturisták a saját városunkban. a recepciós nő furán nézett ránk, majd fölvezettek a szobánkba. te azt mondtad, ezért szeretsz, mert mindig, mindenki így néz kettőnkre, és nem értik, miért vagyok veled. én sem értettem. azelőtt meg azóta sem volt 7szer egymás után orgazmusom, de fejlődök ezen a téren, s utánad arra jöttem rá, hogy a szex is csak szex, s hogy még az igazi, egymás szemébe nézős, legintimebb pillanatokat megteremtő szeretkezés is csak önmaga, úgyhogy nem keresem már. nem sajnálom már, hogy másnap reggel otthagytalak a taxiban, pedig akkor nehezen vettem rá magam. otthon levetettem a 400 eurós ruhát, amit azóta sem vettem ki a szekrényből. ott hagytad a nyomod rajta, mert a gallérján koromfekete foltok maradtak.
Showing posts with label Proza. Show all posts
Showing posts with label Proza. Show all posts
work
I've been putting in immense hours at work in the past months. I don't sleep anymore, not really, I just free up some space on the bed that currently stores my drafts, my ink paper and most of my supplies, on the bed that we never made love or had sex on, on the bed that never really was ours, just mine, and crash on it, burnt out and kind of sorry for myself but still calm, 'cause I worked today'. I didn't know how to love you, I didn't know how to make you trust me, but I always knew work and made myself believe that I could lose anything and anyone as long as I had my work. I tell people the opposite, but you were my greatest love, my best kept secret and my worst nightmare. I was really scared sometimes of what we would become, I was scared to say yes and even more scared to say no.
Since you left I've been having a hard time working, you see, because I've been experiencing a sadness of the deepest kind. The type of sadness no one sees or knows about, because this time it's serious, this time, I can't let anyone see it, not this time. I also feel kind of worthless, which is, I guess, motivation to actually get out of bed and do something to shake the feeling. I'm really scared because I love you so much but you were never enough for me and you gave me everything you had so what if no one will ever be enough? I'd love to tell you all this, to just talk and talk and cry, I don't even want you to hold me or kiss me just listen and tell me I'm immature and stupid and look me in the eye with your now changed look, a look that no longer loves but maybe still cares about me a little. You made me cry and laugh so much and you let me get to know you and took the time to know me and it got to the point where I was sad because an entire lifetime seemed too little time to spend with you and now I can't even look at anyone else, I try, you know, but not really, because each time I just get angry inside because they don't make breakfasts like you used to and don't put their hands on my thighs, just on the right spot, like you used to and I'm so tired of sharing my deepest thoughts and fears and desires with someone and then just decide to fuck off and not call them again.
Since you left I've been having a hard time working, you see, because I've been experiencing a sadness of the deepest kind. The type of sadness no one sees or knows about, because this time it's serious, this time, I can't let anyone see it, not this time. I also feel kind of worthless, which is, I guess, motivation to actually get out of bed and do something to shake the feeling. I'm really scared because I love you so much but you were never enough for me and you gave me everything you had so what if no one will ever be enough? I'd love to tell you all this, to just talk and talk and cry, I don't even want you to hold me or kiss me just listen and tell me I'm immature and stupid and look me in the eye with your now changed look, a look that no longer loves but maybe still cares about me a little. You made me cry and laugh so much and you let me get to know you and took the time to know me and it got to the point where I was sad because an entire lifetime seemed too little time to spend with you and now I can't even look at anyone else, I try, you know, but not really, because each time I just get angry inside because they don't make breakfasts like you used to and don't put their hands on my thighs, just on the right spot, like you used to and I'm so tired of sharing my deepest thoughts and fears and desires with someone and then just decide to fuck off and not call them again.
trouble
G. ezt írja :)
Heya, am incercat sa-ti trimit un mesaj aseara pe telefon dar nu cred ca a ajuns..tot imi arata "sending", in fine, cu riscul de a ma repeta, here I go again.
As fi vrut sa iti spun asta face2face, dar cum nu s-a putut, iti voi scrie aici. Stii ca esti printre cele mai faine fete pe care le-am cunoscut, asta nu cred ca se va schimba. Si nu cred ca pot gasi un tip care nu ar vrea sa fie cu tine, dar, cum am zis si asta iarna, you've got trouble written all over you... I can feel that in my guts...and I don't think I can trust you.
Cel putin cand vine vorba de partener, am nevoie de ceva linistit si stabil, pentru ca is deja destule chestii din viata care imi distrug nervii. I don't need trouble. Aveam impresia ca ne potrivim din multe puncte de vedere, but now I see that we just don't "click". At least not now.
De aceea, renunt la tine. Probabil nu este cea mai inteligenta decizie pe care o iau, dar cred ca asa e mai bine pentru mine, and I'm willing to live with that.
G.
Heya, am incercat sa-ti trimit un mesaj aseara pe telefon dar nu cred ca a ajuns..tot imi arata "sending", in fine, cu riscul de a ma repeta, here I go again.
As fi vrut sa iti spun asta face2face, dar cum nu s-a putut, iti voi scrie aici. Stii ca esti printre cele mai faine fete pe care le-am cunoscut, asta nu cred ca se va schimba. Si nu cred ca pot gasi un tip care nu ar vrea sa fie cu tine, dar, cum am zis si asta iarna, you've got trouble written all over you... I can feel that in my guts...and I don't think I can trust you.
Cel putin cand vine vorba de partener, am nevoie de ceva linistit si stabil, pentru ca is deja destule chestii din viata care imi distrug nervii. I don't need trouble. Aveam impresia ca ne potrivim din multe puncte de vedere, but now I see that we just don't "click". At least not now.
De aceea, renunt la tine. Probabil nu este cea mai inteligenta decizie pe care o iau, dar cred ca asa e mai bine pentru mine, and I'm willing to live with that.
G.
nagyanyám tanácsai a divatról, háztartásról sazéletről, part 1.
Gyűjtögetem egy ideje, most ennyit volt kedvem begépelni.
Ne politizálj. Szeresd az állatokat, gondozd a növényeket, s ha szomorú vagy dolgozz sokat és addig, amíg elfelejted. Há mást nem is, az inged gallérját mindig vasald meg. Senki nem tartozik neked semmivel, de te annyit adj, amennyit csak tudsz, és amíg tudsz, évente egyszer vigyél virágot nagyapád sírjához. Titokban legyél alázatos, de mások előtt legyél mindig magabiztos. Ne rimmelezd túl a szempilláidat, a tieid természetesen is olyanok, mint a másoké kifestve. Ha új cipő kell, spórolj addig, amíg a legjobbat engedheted meg magadnak. Kendőből legyen legalább 3-4, minden színben. A házat s a földeket csak akkor add el, ha a pénzből még több pénzt tudsz csinálni. Ne legyen zsúfolt a házad, de legyen legalább 2 rend evőeszközöd, és egy fehér asztalterítőd. A hűtődben, ha nem is takarítod gyakran, mindig legyen egy félbevágott citrom. Ha hónap végére csak kevés pénzed maradt, ne tartsd meg, inkább vegyél egy könyvet.
Ne politizálj. Szeresd az állatokat, gondozd a növényeket, s ha szomorú vagy dolgozz sokat és addig, amíg elfelejted. Há mást nem is, az inged gallérját mindig vasald meg. Senki nem tartozik neked semmivel, de te annyit adj, amennyit csak tudsz, és amíg tudsz, évente egyszer vigyél virágot nagyapád sírjához. Titokban legyél alázatos, de mások előtt legyél mindig magabiztos. Ne rimmelezd túl a szempilláidat, a tieid természetesen is olyanok, mint a másoké kifestve. Ha új cipő kell, spórolj addig, amíg a legjobbat engedheted meg magadnak. Kendőből legyen legalább 3-4, minden színben. A házat s a földeket csak akkor add el, ha a pénzből még több pénzt tudsz csinálni. Ne legyen zsúfolt a házad, de legyen legalább 2 rend evőeszközöd, és egy fehér asztalterítőd. A hűtődben, ha nem is takarítod gyakran, mindig legyen egy félbevágott citrom. Ha hónap végére csak kevés pénzed maradt, ne tartsd meg, inkább vegyél egy könyvet.
vers is
Van egy barátnőm, nevezzük A-nak. A. és én évekkel ezelőtt találkoztunk a Conti előtt, egy tüntetésen. A. leszbikus, ezt csak azért említem, mert meghatározó tény kettőnk történetében. Hosszantartó (tán életre szóló?), kimondatlan barátság alakult ki köztünk. Megéreztük egymás, mikor egymás közelében voltunk. Kívántuk is egymást, ez látszott. Egyszer a hajnal a Samsara-ban talált, ahol hosszasan beszélgettünk szeretetről, szerelemről, szeretkezésről, a vágyainkról. Merthogy csak ezek voltak, vannak nekünk. Hosszasan gondolkodtam, mert arról kérdezett, ha kiteljesedik nekem valakivel az igazi intimitás, ha nagyon tudom szeretni, akkor mit kezdenék vele? Kétségbeejtett, megijedtem, hogy gondolkodnom kell, nálam addig a határozottság spontán válaszokat feltételezett. De megfogalmazódott bennem, és kőszikla lett.
Építsünk egy házat ketten
fenyvesben vagy sziklás tengerparton
az alapokra szánjunk időt és érzékiséget
ha lefektettük, kalandozzunk
másokba, mással, odakint, az ajtón túl
de az ajtókeretet, legalább, hadd tegyem be,
csak akkor léphetjük át a küszöböt.
A falaknak csak akkor fogjunk neki
ha szerelmünk bizonytalan
akkor keress meg, újra
s építsük tovább, magasabbra,
a tetőt mellőzzük, ha nem a szemedet
nézem éppen, közben, akkor az eget.
Aztán menjünk el. És évekig keressük
egymást, megint. Akkor jöjjenek az
ablakok, jöhet már a tető is talán
te meg mehetsz, én maradok
mikor visszajösz majd én megyek
S ha utánam jösz akkor örökké.
Építsünk egy házat ketten
fenyvesben vagy sziklás tengerparton
az alapokra szánjunk időt és érzékiséget
ha lefektettük, kalandozzunk
másokba, mással, odakint, az ajtón túl
de az ajtókeretet, legalább, hadd tegyem be,
csak akkor léphetjük át a küszöböt.
A falaknak csak akkor fogjunk neki
ha szerelmünk bizonytalan
akkor keress meg, újra
s építsük tovább, magasabbra,
a tetőt mellőzzük, ha nem a szemedet
nézem éppen, közben, akkor az eget.
Aztán menjünk el. És évekig keressük
egymást, megint. Akkor jöjjenek az
ablakok, jöhet már a tető is talán
te meg mehetsz, én maradok
mikor visszajösz majd én megyek
S ha utánam jösz akkor örökké.
júniushuszonegy, naplójegyzet
Közel száz évvel ezelőtt, földjeinket hóstáti, két csős kukoricával vetették be, két cső, egy-egy akkora, széltében s hosszában, mint az erős férfi alkarja, ki napkeltekor lókapázni indult, s napnyugtakor tért vissza. A környéken nem volt semmi, csak egy ház, udvarral, gazdasággal, logisztikailag hibátlanul kialakítva. Zöld ruhában járt a hóstáti lány, hajfonatát zöld szalaggal díszitette, egy volt ő a természettel, nem is akart másmilyen lenni. Gyuri bácsinak lókapázás közben vállát verdeste a kukoricacső, lábszárát a másik. Ilyen volt a hóstáti kukorica: két csővel rajta, egyik lent, másik fent. Ilyen volt a hóstáti lány: zöld és szerény, és másmilyen.
A hóstáti asszony nem dunyhát és alsószoknyát, puskát hagyott lányára, és egy házat, kicsit és tisztát, és boldogságot, hosszantartót, és őszintét, azt a boldogságot, ami a hóstáti lányt asszonykorában is ottmarasztalta: nem férje, gyereke, hanem a föld közelében.
A hóstáti asszony nem dunyhát és alsószoknyát, puskát hagyott lányára, és egy házat, kicsit és tisztát, és boldogságot, hosszantartót, és őszintét, azt a boldogságot, ami a hóstáti lányt asszonykorában is ottmarasztalta: nem férje, gyereke, hanem a föld közelében.
ma, utoljára
Mikor hazajöttem nem tudtam zuhanyozni. A taxiban meleg volt, a boltban nem volt levegő, a másik taxiban sem, a hotelszobában meleg volt és zaj, és aggódtam érted, és föl kellett vennem a bézs trencskót, mert a fehér ruhámat valami koromfeketével bemocskolhattuk. Nagyon nehezen, levetettem a ruhát, szinte lerántottam magamról, behajítottam a szennyeskosárba, és összeestem. Tudtam ezt már, két nappal azelőtt is. Hogy összeesek majd, mielőtt utoljára lemoshatnálak magamról.
Aztán egésznapos, folytogató remegés következett, ami ideiglenesen abba maradt - talán megfeledkeztem magamról - mikor Hajni átjött. Fagyizni kell menni, sétálni, bulizni, vásárolni. Anyám avokádóolaj-pakolást javasol mindenkinek, aki szomorú. Nekem még nem, ami jót jelent, nem akarom hogy tudja, mi van velem. Ő akaratlanságot színlelve kihasználja azt, hogy előtte, neki nem tudok hazudni. Ugyanolyan rafinált, mint én, csak ő másképp.
Hajni elment, aztán film, kávék és feketeteák, a lábfejemen felfedeztem egy csúnya sebet, ami talán az ájuláskor keletkezett. Még most is rossz, nehezen veszek levegőt. Ha felizgatna az autoerotikus-aszfixiáció, már maszturbálhatnék. Nem tudtam aludni, már több mitn 3napja, de már nem vagyok álmos. A testi funkcióim, úgy tűnik, lassan megszűnnek, ahogy a gondolatok is, egyébként. Ki szeretnék üresedni most. Nagyon. Nagyon.
Belenéztem a tükörbe - nem ismertem magamra, de bekattant, hogy még fogat sem mostam azóta, meg ráadásul a torkom is fáj. Fájhat a spermától egy torok? A tiedtől biztos. A tiedtől nekem igem.
És még mindig nem tudtam zuhanyozni.
Aztán egésznapos, folytogató remegés következett, ami ideiglenesen abba maradt - talán megfeledkeztem magamról - mikor Hajni átjött. Fagyizni kell menni, sétálni, bulizni, vásárolni. Anyám avokádóolaj-pakolást javasol mindenkinek, aki szomorú. Nekem még nem, ami jót jelent, nem akarom hogy tudja, mi van velem. Ő akaratlanságot színlelve kihasználja azt, hogy előtte, neki nem tudok hazudni. Ugyanolyan rafinált, mint én, csak ő másképp.
Hajni elment, aztán film, kávék és feketeteák, a lábfejemen felfedeztem egy csúnya sebet, ami talán az ájuláskor keletkezett. Még most is rossz, nehezen veszek levegőt. Ha felizgatna az autoerotikus-aszfixiáció, már maszturbálhatnék. Nem tudtam aludni, már több mitn 3napja, de már nem vagyok álmos. A testi funkcióim, úgy tűnik, lassan megszűnnek, ahogy a gondolatok is, egyébként. Ki szeretnék üresedni most. Nagyon. Nagyon.
Belenéztem a tükörbe - nem ismertem magamra, de bekattant, hogy még fogat sem mostam azóta, meg ráadásul a torkom is fáj. Fájhat a spermától egy torok? A tiedtől biztos. A tiedtől nekem igem.
És még mindig nem tudtam zuhanyozni.
Sagarra és Nami reloaded
A piros cipőt még mindíg nemtudta kioldani. 4 napja a lábán volt, szorította. Lúgos bűz áradt odalentről, mikor körmeit hátratörve próbálta valahogyan szétfeszíteni a fűzőket. Elállította a vérkeringését, és elképzelte, ahogyan előbb belilul a lába, majd a bőre minden pórusán át szivárogni kezd a vér, mely teste minden részéből odatódul, és elfogy. Vajon a vértől piros ?
-Nami, áljj négykézlábra, és húzd le a bugyid. Ne kelljen mindent én csináljak.
-Segíts levenni a cipőm.
-Ma piros cipőben akarlak megdugni.
-Nami, áljj négykézlábra, és húzd le a bugyid. Ne kelljen mindent én csináljak.
-Segíts levenni a cipőm.
-Ma piros cipőben akarlak megdugni.
akkor jöjjenek a dreadful sohák...
Voltak csótányok s patkányok s minden, kétnapos, esővízzel felhigult v33mas, spanglik a csikkekből összekapart cuccból. Voltak vallomások, voltak titkok s mégis mindíg röhögnöm kellett, ha valaki komolyra fordította a szót. És pont ettől volt groteszk és igazi, hogy röhögni tudtam azon hogy kihulltak a fogaid s vasakat tettek helyébe, hogy begyulladt a köldökpiercingem s a genny ráfolyt a szerelmem nyakára mikor aludtunk, hogy meghalt valaki, bárki, és ha eszünkbe jutott, bobmárlit meg a ridempsön szongot énekeltük és volt még pár kör, pár slukk, pár éjszaka.
Aztán jött az ősz, s féltünk a téltől. Úgyvolt, hogy kihasználjuk még azt a kis jóidőt, hogy elmegyünk még a hójába éjjel, hogy alszunk még a fellegvári padunkon egyszer, ketten. S aludtunk. S elmentünk a hójába. De mikor a legjobban vártalak nemjüttél el. Csak másnap tudtam meg. Utoljára talán. Ma eldöntöttem, elfelejtelek én is, utoljára, miután már mindenki megtette.
Aztán jött az ősz, s féltünk a téltől. Úgyvolt, hogy kihasználjuk még azt a kis jóidőt, hogy elmegyünk még a hójába éjjel, hogy alszunk még a fellegvári padunkon egyszer, ketten. S aludtunk. S elmentünk a hójába. De mikor a legjobban vártalak nemjüttél el. Csak másnap tudtam meg. Utoljára talán. Ma eldöntöttem, elfelejtelek én is, utoljára, miután már mindenki megtette.
Szennyesek stb.
Volt aki után mindíg ágyneműt cseréltem.
nem akartam elfelejteni, de emlékezni sem akartam.
Nem az izzadságtól undorodtam, hanem ahogyan képes volt egy futó kalandot jövőnk készpénzének kezelni, ahogy nyálasan odabújt még egyszer, és újra, ahogy eljátszotta szerepét, hogy tudja hányadán állunk. Csakhogy nem tudtátok, ki használt ki kit.
Volt aki után hetekig nem cseréltem. Nem mintha szerettem volna. Olyan ez, mint mikor csukott ablakkal szívok el egy csomag piros luckyt. A másodlagos vágy, hogy a már kieresztett füstöt is belélegezhessem még egy ideig. Ilyen volt ez veletek is, néha.
Mióta sajátmagam ágyszomszéda vagyok, nem cseréltem lepedőt. De lehet hogy már ideje lenne.
II.
- Jóreggelt. Nami vagyok, két napja önkéntes és az új ápolónője. Kérem, üljön föl az ágyban, rögtön hozzák a reggelit. Akarja, hogy elhúzzam a függönyt? Kérem, válaszoljon, így az az érzésem hogy valami baja esett. Kérem...
A lány egy percig habozott. Majd látván Sagarra közömbösségét, odébbtolta a függönyt. A fémkarikák zörgésére a fiú kissé felemelkedett ágyában. Arcáról Naminak a cigarettapapír jutott eszébe, amit nagyritkán az értelmiségiek asztalain látott, ha kávézóba ment. Kellemes érzés fogta el, bár a fiú sápadt volt, s szemeit szürkés köd ölelte át. A régmúlt időkre emlékeztette ez Namit, amikor még Londonban élt, édesanyjával, teljes biztonságban. E biztonságot akkoriban megvetette. A ködről Londonra gondolt, remegő fényű utcai lámpákra, imbolygó tömegekre, holdfényben csillogó, nedves, macskaköves utcákra, a párás, nehézkes levegőre...
- Az Isten szerelmére, legalább ne emlékeztetne rá... a kutyát sem érdekli ha elhúzza a függönyt. Úgysem látom az eget. Sohatöbbé nem láthatom.
- Kérem bocsásson meg. Igazán együttérzek önnel és... de talán jobblesz ha nem is folytatjuk ezt a beszélgetést. Nézze, kinyitom az ablakot, hogy érezhesse a levegőt. Nem ezt a műanyag, gépbőljövőt, ami idebennt van, az igazi, hószagú téli levegőt. Hát nem csodás?
A lány egy percig habozott. Majd látván Sagarra közömbösségét, odébbtolta a függönyt. A fémkarikák zörgésére a fiú kissé felemelkedett ágyában. Arcáról Naminak a cigarettapapír jutott eszébe, amit nagyritkán az értelmiségiek asztalain látott, ha kávézóba ment. Kellemes érzés fogta el, bár a fiú sápadt volt, s szemeit szürkés köd ölelte át. A régmúlt időkre emlékeztette ez Namit, amikor még Londonban élt, édesanyjával, teljes biztonságban. E biztonságot akkoriban megvetette. A ködről Londonra gondolt, remegő fényű utcai lámpákra, imbolygó tömegekre, holdfényben csillogó, nedves, macskaköves utcákra, a párás, nehézkes levegőre...
- Az Isten szerelmére, legalább ne emlékeztetne rá... a kutyát sem érdekli ha elhúzza a függönyt. Úgysem látom az eget. Sohatöbbé nem láthatom.
- Kérem bocsásson meg. Igazán együttérzek önnel és... de talán jobblesz ha nem is folytatjuk ezt a beszélgetést. Nézze, kinyitom az ablakot, hogy érezhesse a levegőt. Nem ezt a műanyag, gépbőljövőt, ami idebennt van, az igazi, hószagú téli levegőt. Hát nem csodás?
Utcalámpa, motelszoba
1969, szeptember 14.
A szoba ódon hangulata magában hordozta hajdani csillogását, mikor még London belvárosának egyik neves hoteljének részét képezte. Mára már azonban nem maradt belőle több, mint romokba dőlt bútorok, pattogzó vakolat s a dohos fali tapéta, mely talán magába itta mindazok illatát, kik valaha megérintették.
Nami pókerarccal nézett a fiúra, majd mintegy ingerszerűen a nyakára fektette tenyereit. Lágyan simogatni kezdte, egyre lassabban és finomabban, azonban Sagarrának szemhéja se rezzent, teljes egészében áradt belőle a nyugalom, a tökéletes statikusság. A lány ujjai begyével körözni kezdett a fiú arcán, majd hátat fordítva, hirtelen mozdulattal fölpattant, és az ággyal szemközti, dohos Biedermeier karosszékbe telepedett.
Sagarra, bár nem mozdult és hangot sem adott ki, utálatot keltett benne. Egy újszerű érzés volt ez: azért utálta, mert szeretnie kellett őt, azért, mert úgy érezte, Sagarra megismerése láthatatlan kötelet helyezett nyaka köré, mely egyre szorosabb.
A fiú simogatásáról eszébe jutottak a régmúlt londoni éjszakák, melyeket síkos, macskaköves utcákon bolyongva töltött, sápadt utcai lámpák menedékében. Amikor minden este arcát simogatva aludt el, és amikor egy különlegesen párás, hideg éjjelen felfedezte életének értelmét, amikor minden homály feloszlott, és rájött arra, amire mindennyian kíváncsiak vagyunk: miért élünk?
Hideg volt, köd és bizonytalanul imbolygó fény, mely széppé, egyenesen mesébe illővé tette azt az éjszakát, melyet Nami oly szívesen elfeledett volna, de melynek emlékezetébe ékelődése megváltoztatta addigi életét, s melybe idővel beletörődött.
Piros lakkcipőt viselt, mint minden esti sétálásakor. Csak úgy csattogtak az utca kövezetén. Önkéntelenül gyorsabban kezdett előrehaladni, majd ritmusos lépteinek hátterében idegen léptek hangját hallotta. Zavarában letért a szokásos útvonalról, s egy hosszú utcán haladt végig, melynek nem látta a végét. A léptek utolérték.
Az úttest fölé kihajoló ostorlámpa higanygőz égője szabályos időközökben kialudt, majd újragyulladt. Nami nyárfalevélként reszketett a földön, rajta az ismeretlen. Arcát nem látta a sötétben, csupán vonagló árnyékként fogta fel. Szólni nem mert, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy teste átveszi ritmusát, csípője mozogni kezd, majd átszellemült, szinte állati hangok hagyták el száját, melyeknek oka és eredete Nami számára a mai napig ismeretlen.
Szégyellte. Elélvezett.
Mikor hazaért, félt belenézni a tükörbe, ezért nyomba levetközött és ágyba bújt. Simogatta arcát, nyakát, majd lassan lefele haladva melleit és hasát. Köldöke tájékán piciny sajgó karcolást érzett, mely kitapintva mintha egy körömmel okozott seb lett volna. Belemélyesztette ujjait, de nem bírta a fájdalmat, feljajdult.
Az ablakredőny mellett beáramló fény nyugtalanította, fölállt a karosszékből, s ide-oda kezdett járkálni a szobában, letépett egy darab lógó tapétát a falról, majd ingerülten a földre dobta. Rágyújtott egy cigarettára, majd még egyre. A szobában gomolygó füst áttekinthetetlenné tette a viszonyokat. Amiatt, hogy most már Sagarrát sem látta az ágyon, csak tompa körvonalakban, még ingerültebb lett, és mellé ült.
Megfogta kezét. Hidegebb volt a szokásosnál. Hirtelen átvillant a Nami agyán, hogy ez az az ember, aki megmentette. Hogy mitől? Az egyhangú sablon-élettől, és a rutinba való belefulladástól. Nami tudta, mit kell tennie. Utoljára odabújt a fiú mellé, még így élettelenül is vonzónak találta. Pár ősz hajszálán kívül gyönyörű éjfekete haja volt, és szokatlan, de szelíd vonásai. Mindig elegánsan és ízlésesen öltözött, csak egy gond volt vele: a körmeit soha nem vágta le.
fordul a kocka
Sagarra: Nami, hová mész?
Nami: Táncolni.
Sagarra: Énis mehetek?
Nami: Ne légy nevetséges.
...
Nami: Sagarra, mi ez a csend? Jól vagy? Nyisd ki az ajtót!
Sagarra: (kinyitja) Nézd, ez itt száz rózsaszál. Még vettem néhányat pluszba, s rászórtam az ágyadra. Tetszik?
Nami: Utálom a növényeket. Azok közül is legjobban a virágokat. Amit végképp nembírok, az a rózsa, meg a piros.
...
Sagarra: Nami, nézd, ma vettem ezt a pólót. Lila, a kedvenc színed.
Nami: Neked még a lila sem áll jól.
...
Nami: Hagyd abba kérlek.
Sagarra: Hogyan hagyhatnám? Visszatart az hogy tudom, valamikor szerettél.
Nami: Nem szerettelek.
Sagarra: (várakozik)...azért ideadnád a sálad?
Nami: Minek neked? Női sál.
Sagarra: A szagodért...
Nami: Még azt sem érdemled.
Sagarra: Nem akarlak bántani. Elmegyek. Többet soha nem zavarlak, ígérem.
Nami: Te ilyet sohasem mondanál.
(És nemis mondott)
...
Sagarra: Jó így?
Nami: Nem érzek semmit.
...
Nami: Táncolni.
Sagarra: Énis mehetek?
Nami: Ne légy nevetséges.
...
Nami: Sagarra, mi ez a csend? Jól vagy? Nyisd ki az ajtót!
Sagarra: (kinyitja) Nézd, ez itt száz rózsaszál. Még vettem néhányat pluszba, s rászórtam az ágyadra. Tetszik?
Nami: Utálom a növényeket. Azok közül is legjobban a virágokat. Amit végképp nembírok, az a rózsa, meg a piros.
...
Sagarra: Nami, nézd, ma vettem ezt a pólót. Lila, a kedvenc színed.
Nami: Neked még a lila sem áll jól.
...
Nami: Hagyd abba kérlek.
Sagarra: Hogyan hagyhatnám? Visszatart az hogy tudom, valamikor szerettél.
Nami: Nem szerettelek.
Sagarra: (várakozik)...azért ideadnád a sálad?
Nami: Minek neked? Női sál.
Sagarra: A szagodért...
Nami: Még azt sem érdemled.
Sagarra: Nem akarlak bántani. Elmegyek. Többet soha nem zavarlak, ígérem.
Nami: Te ilyet sohasem mondanál.
(És nemis mondott)
...
Sagarra: Jó így?
Nami: Nem érzek semmit.
...
Nami és Sagarra reloaded
-Nami, minden rendben veled?
-Igen.
-Nem, de tényleg...
-Az a helyzet, hogy nehezen alszom el. De talán ha hoznál még egy párnát...
-Két párna...?
-Hogy az egyiket megölelhessem.
...
-Jobban aludtál?
-Igen.
-Működött a párna?
-Nem. De levettem a selymhuzatot és rágomboltam az inged.
-Milyen inget?
-Amit itthagytál kimosni.
...
-Sagarra, éhes vagy?
-Nem. Ettem egy kebabot a városban.
-Sütöttem csirkét. Meg van mellé gombamártás, zöldségsaláta és petrezselymeskrumpli. Sütöttem muffint is, az elején rosszúl sikerült, kicsit odaégett az alja, de sütöttem még, a második tepsi tökéletes lett. Csokis és mézes.
-Ettem kebabot.
...
-Nami, adnál pénzt vonatjegyre?
-Persze. Tessék.
-Még 10 lejt. Kéne egy cigi.
-Hová mész?
-Az új barátnőmhöz.
-Itthagynád az egyik inged?
...
-Nami, vegyél fel egy nadrágot inkább. Nem akarom hogy azt higyjék egy kúvra a barátnőm.
-A barátnőd vagyok?
-Nem. De ők ezt nemtudják.
...
-Sagarra, te hiszel a sorsban?
-Én csak önmagamban.
-Én azthiszem, a sors akarta így, hogy mi ezt az időt együtt, egy helyen tötsük.
-Vedd úgy, hogy a sors úgy akarja, hogy kimosd ezt az inget.
...
-Igen.
-Nem, de tényleg...
-Az a helyzet, hogy nehezen alszom el. De talán ha hoznál még egy párnát...
-Két párna...?
-Hogy az egyiket megölelhessem.
...
-Jobban aludtál?
-Igen.
-Működött a párna?
-Nem. De levettem a selymhuzatot és rágomboltam az inged.
-Milyen inget?
-Amit itthagytál kimosni.
...
-Sagarra, éhes vagy?
-Nem. Ettem egy kebabot a városban.
-Sütöttem csirkét. Meg van mellé gombamártás, zöldségsaláta és petrezselymeskrumpli. Sütöttem muffint is, az elején rosszúl sikerült, kicsit odaégett az alja, de sütöttem még, a második tepsi tökéletes lett. Csokis és mézes.
-Ettem kebabot.
...
-Nami, adnál pénzt vonatjegyre?
-Persze. Tessék.
-Még 10 lejt. Kéne egy cigi.
-Hová mész?
-Az új barátnőmhöz.
-Itthagynád az egyik inged?
...
-Nami, vegyél fel egy nadrágot inkább. Nem akarom hogy azt higyjék egy kúvra a barátnőm.
-A barátnőd vagyok?
-Nem. De ők ezt nemtudják.
...
-Sagarra, te hiszel a sorsban?
-Én csak önmagamban.
-Én azthiszem, a sors akarta így, hogy mi ezt az időt együtt, egy helyen tötsük.
-Vedd úgy, hogy a sors úgy akarja, hogy kimosd ezt az inget.
...
Where do you go, my lovely?
Az elején féltem, mikor közelebb jött. Furdalni kezdett a lelkiismeret, s megkértem hagyja abba. Aztán elment. Aztán szorítást éreztem a gyomromban, a szokásos remegés, a kiszolgáltatottság...
2 óra múlva végre elszántam magam, és hazaindúltam. A bejáratnál ő várt.
2 óra múlva végre elszántam magam, és hazaindúltam. A bejáratnál ő várt.
K.-nak
nőből vagyok
(emlős, emberszerű élőlény,
az ellenkező nemet meghaladó
beszédkézséggel és meggyőző-
képességgel rendelkező,
bármilyen érzelmi deficitet
élvezeti cikkekkel, főleg
ruhadarabokkal és ékszerekkel
pótló, magassarkúban is szaladni-
tudó, az ellenkező nem alsónemű-
jében is jólkinéző, fizikai
erényeit saját javára felhasz-
nálni-tudó, az emberek által
hiúnak megítélt, életet-adó
képességekkel rendelkező,
bármilyen, akár hátrányos
helyzetet saját előnyére
fordítani tudó, szepilla-
rebegtetéssel megyönyörköd-
tetni és ölni képes, szugesz-
tív testbeszédet alkalmazó,
kényelmetlen fehérneműt hordó,
elegánsan, minimum 15percet elkéső,
fizikai aspektuma megörzése érdekében
ízetlen, színtelen dolgokat evő,
dirty-dancing-kedvelő,
gyakran empátiát gyakorló,
gyöngeséget és segítségre
szorulást színlelő, néha
kegyesen hazudó, diplomatikus,
de olykor neveletlen, sört
nem pohárból ivó, sírós,
de néha kegyetlen, olykor
fésületlen, de ha kell
csillogó-villogó, egértől
félő, gyávaságot-nem-tűrő,
titokban édességetzabáló, de
közönség előtt komoly ön-
kontrollt gyakorló lény)
(emlős, emberszerű élőlény,
az ellenkező nemet meghaladó
beszédkézséggel és meggyőző-
képességgel rendelkező,
bármilyen érzelmi deficitet
élvezeti cikkekkel, főleg
ruhadarabokkal és ékszerekkel
pótló, magassarkúban is szaladni-
tudó, az ellenkező nem alsónemű-
jében is jólkinéző, fizikai
erényeit saját javára felhasz-
nálni-tudó, az emberek által
hiúnak megítélt, életet-adó
képességekkel rendelkező,
bármilyen, akár hátrányos
helyzetet saját előnyére
fordítani tudó, szepilla-
rebegtetéssel megyönyörköd-
tetni és ölni képes, szugesz-
tív testbeszédet alkalmazó,
kényelmetlen fehérneműt hordó,
elegánsan, minimum 15percet elkéső,
fizikai aspektuma megörzése érdekében
ízetlen, színtelen dolgokat evő,
dirty-dancing-kedvelő,
gyakran empátiát gyakorló,
gyöngeséget és segítségre
szorulást színlelő, néha
kegyesen hazudó, diplomatikus,
de olykor neveletlen, sört
nem pohárból ivó, sírós,
de néha kegyetlen, olykor
fésületlen, de ha kell
csillogó-villogó, egértől
félő, gyávaságot-nem-tűrő,
titokban édességetzabáló, de
közönség előtt komoly ön-
kontrollt gyakorló lény)
Kávé és múzeum
Lúcia, először életében tudatmódósítók hiányában a kimerültségtől izzadtan botorkált fel az új Edinburgh-i lakásához vezető szűk lépcsőn az utolsó doboz lemezzel. Az ajtóhoz érve, félkézzel nemtudván kinyitni, leejtette a dobozt, és néhány díszpéldányt sikerült eltörnie excentrikus kollekciójából. Lakásába érve szomorúan konstatálta, hogy David Bowie „The Man Who Sold The World”-je és néhány Iggy Pop lemez is odaveszett. Leült a széles ablakpárkányra és végigmérte a teret. „Tágasabb, és fényesebb is” gondolta önelégülten, és belekortyolt az immár kihűlt nesskávéjába, melyet még a reggel főzött, indulás előtt. És bár a mindössze 16 négyzetméternyi szoba korántsem volt tágas, sem túl fényes egyetlenegy ablaka jóvoltából, Lúcia sohasem érezte még ennyire kényelmesen magát. Korábbi lakásával, mely Leith piros-lámpás negyedében, a Salamander Street-en volt, már decemberben szakított, azóta Elenonóra külvárosi garzonjában lakott.
Valaki kopogtat az ajtón. Lúcia meglepedten nyit ajtót, nem számított látogatókra. Az ajtóban egy magas, sovány nő állott, szigorú tekintetét előbb Lúciára, majd fürkészően a lakás belsejére szegezte.
-Maga az új lakó. –állapította meg közömbösen.
-Igen, én vagyok. –válaszolta Lúcia kicsit idegesen, nemtudván a látogatás célját.
-A lakbér után jöttem. –folytatta a nő, ugyanolyan szűkszavúan, ahogyan kezdte.
-Ó, ön az...igen, hogyne, jöjjön be. Mennyivel tartozom?
-400 font. A jövőhavi előleggel együtt.
Lúcia előkotort egy borítékot rózsaszín flitteres táskájából, elfordúlt és megszámolta a pénzt. Pár fontot kivett belőle, majd odanyújtotta a nőnek.
-Tessék. –mondta
A nő belenézett a borítékba, majd lehajtott fejjel, és anélkül hogy Lúciára nézett, vagy köszönt volna, távozott.
A folyosón sötét volt, mindössze egy inkább félhomályt, mint fényt árasztó sápadt utcai lámpa tette szükségszerűen átláthatóvá. A vakolattól vedlő falak állott, nedves szagot árasztottak, mintha a folyamatos esőtől és párától izzadtak volna. Az egész épület hangulata nyomasztó és ódon volt, ahogyan a többieké is, melyek a Cowgate-en voltak. Az utca neve is tanúskodott arról, hogy az óváros része volt, ezen keresztül terelték valamikor a teheneket a vásárba.
Lúcia lakása a Cowgate-Blackfriars-sal képezett sarkon, egy három emeletes tömbház második emeletén volt, utcára tekintő ablakkal. Azt remélte, új lakása, külseje és önkezével magárakényszerített amnéziája segít majd egyben új életet is kezdenie. Fölvette fehér ingét és a szürke kosztümöt, melyek teljes ruhatárát képezték, a Nike pólója és tréningjén kívül. Még nem volt tükör a házban, de a homályos ablaküveg is megtette pár rakoncátlan fürt hátracsattolása erejéig.
Korán elindúlt otthonról, interjúra készült és meglehetősen ideges volt. Korábbi munkahelye feltételei ugyanis korántsem a jó megjelenés, beszédkészség vagy az elméleti tudás voltak.
A váróterembe érkezve, és látván hogy még ketten vannak előtte, leült és magában ismételgetni kezdte előre betanult szövegét.
„-Jó napot, a nevem Lúcia, nemrég költöztem a városba és nagyon, nagyon lelkes vagyok az állásajánlatukkal kapcsolatban, ugyanis, bár nincs tapasztalatom ezen a téren, tudja, én műkedvelő vagyok, és sokat járok múzeumba és...hogyan? Dehogyis, bizonyára összetéveszt valakivel, én nem vagyok prosti, én, én, egy kis családi házban laktam Selkirkben a szüleimmel, én...és az általános iskola és...”
-Kérem moderálja magát!
Lúcia fölnézett, a teremben ülő két nő ijedten, a pult mögött ülő titkárnő undorral nézett rá. Ekkor jött rá, hogy fennhangon kezdett beszélni, mikor eszébejutott a már annyiszor eljátszott forgatókönyv, amitől a legjobban félt, hogy valaki a múltjából majd megismeri. Nem, ha a múlt nemlétezik, akkor senki sem létezhet, akit a múltban ismert meg.
-Rendben, majd értesíteni fogjuk önt, ha alkalmasnak bizonyúl erre a munkára. –hangzott el a szokásos közhely az interjú végén.
„Reggel 7 óra van, az idő borús és délutánra meteorológusaink esőt mondanak, ezért most feldobjuk a kedves hallgatók kedvét egy örök kedvenccel, szóljon hát a Living for the City, Stevie Wonder-tól”.
Lúcia kinyitotta szemeit, és reflexszerűen megfordúlt ágyában, ahogyan minden reggel szokott. Ágyszomszédját már nem tudatosan kereste, és hiányától nem lepődött meg. A reggeli kávé szokatlanúl erős és fekete volt, talán a cukor hiánya tette ilyen keserűvé. Lúcia életéből azonban senki sem hiányzott, megszokta, egyenesen élvezte az újonnan teremtett magányt, a szokványos nyárspolgár-életet, a rutint, még a folyamatosan beázó mennyezetet is, mely másnak talán gondot okozott volna. Az ablakpárkányra támaszkodott, és kávéját kortyolgatta, mint valami rosszízű, szükségszerű orvosságot, mely nélkül valamiféle szokatlan lelkiállapot hatalmasodna el rajta, ami miatt nemtudná folytatni napi teendőit.
„Ma van 3 hónapja, hogy leszoktam.” Állapította meg önmagát nyugtatva, és felhúzta a maradék kávét, szeszes italhoz hasonlóan, összeráncolta arcizmait. A keserű végtermék, melyet ósdi kávéfőzője képtelen volt kiválasztani torkában és szájüregében száraz, homokszerű anyagként maradtak ott, ezért gyorsan fogat mosott és már indúlt is.
A múzeumhoz közeledve gyomoridege lett, próbált visszaemlékezni a korábbi utasításokra, melyeket telefonon kapott. „A múzeumban keresse meg a jegypénztárt, ott várják majd a kitöltendő papírok, menjen hátra, de ne töltsön el velük túlsok időt, mert levonjuk a béréből, ha kész vigye őket vissza a pénztárhoz, és kérjen rá pecsétet, megfogja kapni a listát a napirenden lévő teendőkkel és a csoportokkal, meg az időpontokkal amelyekben érkezni fognak. Vigyázzon, hogy egy túra ne húzódjon el, idejét a látogatók számának függvényében ossza be, és tartsa szemelőtt hogy bármilyen anyagi kár történne ottléte alatt, az ön felelősségére írjuk a pótlás kifizetését.”
-Ittvannak a papirok, aztmondták, ön kell lepecsételje. A jegypénztáros Lúciára nézett, végigmérte, majd egy kis leplezett rosszindulattal tónusában, közölte vele, hogy a múzeum igazgatója látni szeretné. Ez csak tetőzte a korábbi idegességet, melyet eddig sikertelenül próbált elrejteni, egy látogató fellökésével és a jegypénztáros kávéscsészéje sikeres leverésével.
Mikor benyitott az irodába, úgyérezte, leleplezték. A hírtelen rászögezett tekintetek levetkőztették, nem fizikailag, de mintha tudták volna kilétét, és szigorúan bírálták, elítélték és igazságtalannak tartották ottlétét. Szónélkül végigment a szobán és benyitott az igazgatóhoz, aki felhúzott szemöldökkel mérte végig egy telefonbeszélgetés közben.
-Hogy néz ki maga? –hangzott el faggatóan, szabadkozást nem tűró tónussal.
-Én...pontosan mire érti?
Az úr kezében a telefonkagylóval egy tükörre mutatott. Lúcia belenézett.
Fehér inge, és szoknyája alsó szegélye kávéfoltos volt. Hírtelen elsápadt, lehajtott fejjel fordúlt vissza. Az igazgató „a viszonthallásra” és letette a telefont, majd egy golyóstollat pattogtatva, kissé humorosan szólt Lúciához.
-Ezt komolyan gondolja, kisasszony?
-Kérem, én, tudja most költöztem be és még nincs tükör a lakásomban, bizonyára magamra önthettem reggel a kávét és...
-Alkalmazottaink külsejének kifogásalannak kell lennie, tükör vagy nem tükör. A kávéfoltok ellenében is, egy magafajta fiatal hölgynek nem illik egy ilyen ósdi gönc. –és ruhájára mutatott.
-Nembeszélve arról, hogy legalább félszámmal nagyobb az ön méreténél.
Lúcia kérdően meredt új munkáltatója bíráskodó gesztikulálására.
-Menjen be a szemközti szobába, és vegye fel a dolgozóruháját.
-Ó, dolgozó ruha...én nemtudtam, hogy...
Az igazgató legyintett, és kezével kitessékelte.
Az éjjelek úgyanúgy teltek, ahogyan eddigis, váratlan és tehetetlen ébredések, rémálmok, virrasztás.
„Ez az anyag utóhatása. Eleonóra is mondta.” –gondolta, önmagát nyugtatva, hogy ez ideiglenes, hogy az anyag kiürülésével együtt szervezete és életvitele majd megváltozik.
Eleonórára gondolt, egyedüli barátjára.
Amikor még együtt dolgoztak a Salamanderen, Eleonóra néha bevállalta a kétesebb alakokat, kímélte Lúciát, mert tudta, hogy nem boldogúlna. Ha egy sötétített ablakos, fekete kocsi húzta le az ablakát, Eleonóra szónélkül beült, ez volt a prosti szolidaritás, mely egy megtörhetetlen, titkos köteléket szőtt a két nő között. Egy alkalommal a kliens különös elvárásokkal jött, szőke, sovány nő kellett neki, és Lúcia beinkadrálódott a profilba.
-Ma éjjel nem dolgozom. –mondta, és hátatt fordított a férfinek.
-Aki ribanc, az hétvégén is az, te dög! –hangzott vissza a lehető leg közönségesebb hangnemben, és a férfi kiszállt az autóból.
Innen volt Eleonóra fekete szemfedője. Egyes klienseknek tetszett, és a kerületben a „kalózlány” különös népszerűségnek örvendett, azonban Lúcia bűntudatott érzett barátja megcsonkított külseje miatt.
Mikor közölte Eleonórával, hogy elmegy, a nő szeme könnyes lett. Ekkor látta őt először sírni, azonban Eleonóra elfordúlt, és úgy tett, mintha szemébe ment volna valami.
Kemény nő volt, olyasfajta, aki szakmája ellenére is képes volt magárateríteni egy álbüszkeséget és önbecsülést, melyet sokan értékeltek. „-Soha ne sírj, mert ha elkezded, nem tudsz majd megállni.” Ezvolt az örök bölcsesség, mellyel Lúciát bíztatta. Anyáskodása és jótakarása ellenében azonban sohasem bíztatta a lányt, hogy magamögött hagyja ezt az általa is megosztott életet. Egymásnak kölcsönös támaszai voltak, és Eleonóra, bár ez nem látszott, erőt és önbizalmat merített a fiatal lány gyöngeségéből, és ez a gondoskodás egy biztos pontot, majdnem kötelességet jelentett életében.
Nemtudott visszaaludni. Tudta, hogy eljön majd az a pont, amikor kísértő múltja összetalálkozik majd a jelennel, és ez a csomópont Eleonóra személyében testesült meg. Fölkelt ágyából és a konyha fele indúlt. Odatett egy csupornyi, már előre megkészített kávét a tűzhelyre, és előkeresett egy adag, a múzeumi előtérből elcsent zacskós cukrot. Mindössze tizenöt font képezte teljes vagyonát, és fizetésnapig ebből kellett gazdálkodnia. Figyelembe véve, hogy hamarosan szükségszerű lesz új ruhákat vennie, ott spórolt, ahol tudott. A napi két csomag Goloise-t félcsomagra csökkentette, kenyér és olcsó sajton kívül nemsokat evett, és azt is csak néha, azonban a szokásos kávé adag megmaradt.
Kitöltötte a fekete, a megszokottnál sűrűbb állagú levet. Beleszórta a kis adag cukrot, és ahogyan kavarástól a felszínre kerülő zacc egy sötétebb szegélyű karikát alkotott, eszébe jutott az ördögi kör melyből egy ideje tudatosan próbált kilábalni, a folytonos sötétség, melyet a nem helyénvaló érzelmek, a sorozatos megbélyegezés, a sors pecséte, az elárusító nő, a rendőrök, járókelők, és néha egykori ágyszomszédai bíráló tekintete, az egyetlen ideiglenes menedék, a válium, és a leitmotívumként visszatérő bizonytalanság.
Tudta, ideje testtömegéhez hasonlóan fogytán van, gyorsan kell cselekednie, kapcsolatokat kötni, reputációt szerezni, de legfőképpen óvakodni bármiféle mélyebb elhivatottságtól vagy érdeklődéstől, mely felfedheti korábbi kilétét.
-Mi ez a szar, Lúcia? –kérdezte idegesen az igazgató, majdnem fellökve a csésze tartalmát.
-Kávé, kérem. –mondta Lúcia inkább kérdően, mint állítóan.
Az igazgató fejcsóválva folytatta.
-Nézze, mi itt nem vesztegetjük az időnket. Elnéztem önnek a késéseket, néhány műemlék kishílján való megrongálását, és azt, hogy a minap egy igen neves és gazdag műkedvelő ajánlatát elutasította, megértettem, hogy nem alkalmas önnek az állás és személyes asszisztensemmé fogadtam, de az a legkevesebb, hogy egy normális kávét elkészítsen, az ördögbe is!
-Dehát uram, engedelmével, az az eset a kalapos úriemberrel, hát, nem is nevezném úriembernek aki egy tisztességes, dolgozó lányt ilyen ajánlatokkal próbál nyilvánosan megszégyeníteni, hogy is képzeli hogy...
-Miről beszél? – vágott közbe az igazgató. Az úr egy Londoni galéria tulajdonosa, és igen jelentéktelen összeg fejében gazdagította volna múzeumunkat értékes tárgyakkal. Ön ezt természetesen meghiúsította, és még jelenetet is rendezett.
Lúcia meglepődve gondolta végig az esetet. „Igaza van.”gondolta.
-Kisasszony, én nem értem magát. Úgy viselkedik, mintha más bolygórol került volna ide. Mondja, hol is dolgozott ezidáig?
Lúciában egyszerre megfagyott a vér. Kiejtette a fémtálcát a kezéből, utána hajolt, de remegni kezdett, érezte, összeesik.
„Reggel 7 óra van, az idő borús és délutánra meteorológusaink esőt mondanak, ezért most feldobjuk a kedves hallgatók kedvét egy örök kedvenccel, szóljon hát a Living for the City, Stevie Wonder-tól”.
-Hogyan...mi?
-Jól van?
Lúcia önkívületben pattant föl ágyáról, mikor meghallotta főnöke hangját, aki ezúttal nem a börfotelben, a széles, biedermeier stílust utánzó mahagóni asztala mögűl, hanem ágya szélén ülve szólt hozzá. A lány tanácstalanúl nézett szét, ágya mellett fehér kávéscsészéjét, és mellette kis pohát tejet pillantott meg.
-Nemtudtam, hogy tejjel issza-e a kávét. A cukorban sem voltam biztos, de két kockával tettem. Nézze, ne magyarázkodjon a korábbi furcsa reakcióát illetően, nem akarom, hogy újabb kifogásokat szűljön az agya. Mondja el őszintén, ki maga, és mit keres itt?
Lúciát szörnyű félelem fogta el. Összeomlani érezte az oly régóta óhajtott biztonságot, az életet, melyet kezdett sajátjának érezni. E pillanat eljövetelét azonban már aznap sejtette, mikor elszökött az oly sok csalódást és fájdalmat okozó otthonából, a Selkirk-i téglafalas családi házból, és a Salamander-re költözött, hátrahagyva az addigi családját képező embereket, és a felejtésnek adva keserű gyerekkorát. A folytonos menekvés, és a mindenáron elszakadni vágyódás azonban újabb keserűséget szűlt sorskönyvében, mely lemoshatatlannak bizonyúlt.
Egyszerre itta meg kávéját, az éltető folyadékot, és a csupor fenekét látva üresnek és meztelennek érezte magát. A feketeség, bár eltűnt életéből, a kezdetben még fehér szöveten ejtett barna foltok idővel beleivódtak, és kimoshatatlanná váltak.
Lúcia szemei könnybelábadtak, és tudta, hogy nincs megállás, elkezdődött.
-Lúcia vagyok. Nem Selkirkből jöttem, ott már régen laktam, még gyermekkoromban. Eddigi lakhelyem a Leith-i Salamander Street-en volt, ideköltözésem előtt Eleonóránál laktam...Eleonóra, egy barátom, az egyedüli, magán kívül, mert mostmár ön is tudni fogja a titkomat. Mikor ideköltöztem, magamután hagytam összes eddigi tulajdonomat, elégettem a ruháimat melyek addigi életmódom és munkám hozzátartozói voltak. Azért töltök annyi időt a múzeumba záróra után, mert ott csend van, gondolkodni tudok, nem a sötét váliumba áztatott múltról, hanem a friss kávészagú jelenről. Igen, a kávé, sokat iszom, ez azért van mert évekig váliumfüggő voltam, és a kávé amolyan pótszer...de tudja, már három hónapja tiszta vagyok. Nézze, nemszámít, ki voltam,hagyjon annak lennem, aki most vagyok.
-Tehát kávé és múzeum? –kérdezte a férfi, lágy mosollyal az arcán.
-Kávé és múzeum...
Kopogtatnak. A magas, szigorú arcú nő jött a lakbér után.
„Uramisten, hisz hónap vége van. Nekem meg egy garasom sincs, még nem kaptam fizetést, teljesen kiment a fejeből a lakbér.”
-Nyisson ajtót! –hangzott a folyósoról az ideges, rikácsoló hang.
-Látogatót vár? –kérdezte az igazgató, kevesebb meglepettséggel, melyet Lúcia várt volna tőle.
-Nem, csak a lakbért kéri. Nagyon szégyellem magam, tudja, én számítottam a fizetésemre, azthittem hónap végén kapom, de így nemtudom kifizetni a 400 fontnyi lakbért és ez a nő nagyon szigorú, nem tűri a késést...
-Semmi gond. Megoldjuk. és a férfi már az ajtóban állott, pénztárcájában keresgélve, és átnyújtott pár bankjegyet a nőnek.
Lúcia meglepetten figyelte, és hátradőlt az ágy támlájára. Meg akarta köszönni, de főnöke becsukta az ajtót és visszaült az ágyra, egészen közel hozzá, rászögezve tekintetét.
-Ne aggódjon, nem fogom levonni a fizetéséből, ez amolyan ajándék, mosolygott, -És most gombolja ki az ingét, és ne akaratoskodjon.
Lúcia reszketni kezdett.
-Dehát, én nem, ön, én...félreismert engem,én...
-Aki ribanc, az kosztűmben is az, -szólt a férfi szokásos, kérdést és ellenkezést nem tűrő hangján.
Valaki kopogtat az ajtón. Lúcia meglepedten nyit ajtót, nem számított látogatókra. Az ajtóban egy magas, sovány nő állott, szigorú tekintetét előbb Lúciára, majd fürkészően a lakás belsejére szegezte.
-Maga az új lakó. –állapította meg közömbösen.
-Igen, én vagyok. –válaszolta Lúcia kicsit idegesen, nemtudván a látogatás célját.
-A lakbér után jöttem. –folytatta a nő, ugyanolyan szűkszavúan, ahogyan kezdte.
-Ó, ön az...igen, hogyne, jöjjön be. Mennyivel tartozom?
-400 font. A jövőhavi előleggel együtt.
Lúcia előkotort egy borítékot rózsaszín flitteres táskájából, elfordúlt és megszámolta a pénzt. Pár fontot kivett belőle, majd odanyújtotta a nőnek.
-Tessék. –mondta
A nő belenézett a borítékba, majd lehajtott fejjel, és anélkül hogy Lúciára nézett, vagy köszönt volna, távozott.
A folyosón sötét volt, mindössze egy inkább félhomályt, mint fényt árasztó sápadt utcai lámpa tette szükségszerűen átláthatóvá. A vakolattól vedlő falak állott, nedves szagot árasztottak, mintha a folyamatos esőtől és párától izzadtak volna. Az egész épület hangulata nyomasztó és ódon volt, ahogyan a többieké is, melyek a Cowgate-en voltak. Az utca neve is tanúskodott arról, hogy az óváros része volt, ezen keresztül terelték valamikor a teheneket a vásárba.
Lúcia lakása a Cowgate-Blackfriars-sal képezett sarkon, egy három emeletes tömbház második emeletén volt, utcára tekintő ablakkal. Azt remélte, új lakása, külseje és önkezével magárakényszerített amnéziája segít majd egyben új életet is kezdenie. Fölvette fehér ingét és a szürke kosztümöt, melyek teljes ruhatárát képezték, a Nike pólója és tréningjén kívül. Még nem volt tükör a házban, de a homályos ablaküveg is megtette pár rakoncátlan fürt hátracsattolása erejéig.
Korán elindúlt otthonról, interjúra készült és meglehetősen ideges volt. Korábbi munkahelye feltételei ugyanis korántsem a jó megjelenés, beszédkészség vagy az elméleti tudás voltak.
A váróterembe érkezve, és látván hogy még ketten vannak előtte, leült és magában ismételgetni kezdte előre betanult szövegét.
„-Jó napot, a nevem Lúcia, nemrég költöztem a városba és nagyon, nagyon lelkes vagyok az állásajánlatukkal kapcsolatban, ugyanis, bár nincs tapasztalatom ezen a téren, tudja, én műkedvelő vagyok, és sokat járok múzeumba és...hogyan? Dehogyis, bizonyára összetéveszt valakivel, én nem vagyok prosti, én, én, egy kis családi házban laktam Selkirkben a szüleimmel, én...és az általános iskola és...”
-Kérem moderálja magát!
Lúcia fölnézett, a teremben ülő két nő ijedten, a pult mögött ülő titkárnő undorral nézett rá. Ekkor jött rá, hogy fennhangon kezdett beszélni, mikor eszébejutott a már annyiszor eljátszott forgatókönyv, amitől a legjobban félt, hogy valaki a múltjából majd megismeri. Nem, ha a múlt nemlétezik, akkor senki sem létezhet, akit a múltban ismert meg.
-Rendben, majd értesíteni fogjuk önt, ha alkalmasnak bizonyúl erre a munkára. –hangzott el a szokásos közhely az interjú végén.
„Reggel 7 óra van, az idő borús és délutánra meteorológusaink esőt mondanak, ezért most feldobjuk a kedves hallgatók kedvét egy örök kedvenccel, szóljon hát a Living for the City, Stevie Wonder-tól”.
Lúcia kinyitotta szemeit, és reflexszerűen megfordúlt ágyában, ahogyan minden reggel szokott. Ágyszomszédját már nem tudatosan kereste, és hiányától nem lepődött meg. A reggeli kávé szokatlanúl erős és fekete volt, talán a cukor hiánya tette ilyen keserűvé. Lúcia életéből azonban senki sem hiányzott, megszokta, egyenesen élvezte az újonnan teremtett magányt, a szokványos nyárspolgár-életet, a rutint, még a folyamatosan beázó mennyezetet is, mely másnak talán gondot okozott volna. Az ablakpárkányra támaszkodott, és kávéját kortyolgatta, mint valami rosszízű, szükségszerű orvosságot, mely nélkül valamiféle szokatlan lelkiállapot hatalmasodna el rajta, ami miatt nemtudná folytatni napi teendőit.
„Ma van 3 hónapja, hogy leszoktam.” Állapította meg önmagát nyugtatva, és felhúzta a maradék kávét, szeszes italhoz hasonlóan, összeráncolta arcizmait. A keserű végtermék, melyet ósdi kávéfőzője képtelen volt kiválasztani torkában és szájüregében száraz, homokszerű anyagként maradtak ott, ezért gyorsan fogat mosott és már indúlt is.
A múzeumhoz közeledve gyomoridege lett, próbált visszaemlékezni a korábbi utasításokra, melyeket telefonon kapott. „A múzeumban keresse meg a jegypénztárt, ott várják majd a kitöltendő papírok, menjen hátra, de ne töltsön el velük túlsok időt, mert levonjuk a béréből, ha kész vigye őket vissza a pénztárhoz, és kérjen rá pecsétet, megfogja kapni a listát a napirenden lévő teendőkkel és a csoportokkal, meg az időpontokkal amelyekben érkezni fognak. Vigyázzon, hogy egy túra ne húzódjon el, idejét a látogatók számának függvényében ossza be, és tartsa szemelőtt hogy bármilyen anyagi kár történne ottléte alatt, az ön felelősségére írjuk a pótlás kifizetését.”
-Ittvannak a papirok, aztmondták, ön kell lepecsételje. A jegypénztáros Lúciára nézett, végigmérte, majd egy kis leplezett rosszindulattal tónusában, közölte vele, hogy a múzeum igazgatója látni szeretné. Ez csak tetőzte a korábbi idegességet, melyet eddig sikertelenül próbált elrejteni, egy látogató fellökésével és a jegypénztáros kávéscsészéje sikeres leverésével.
Mikor benyitott az irodába, úgyérezte, leleplezték. A hírtelen rászögezett tekintetek levetkőztették, nem fizikailag, de mintha tudták volna kilétét, és szigorúan bírálták, elítélték és igazságtalannak tartották ottlétét. Szónélkül végigment a szobán és benyitott az igazgatóhoz, aki felhúzott szemöldökkel mérte végig egy telefonbeszélgetés közben.
-Hogy néz ki maga? –hangzott el faggatóan, szabadkozást nem tűró tónussal.
-Én...pontosan mire érti?
Az úr kezében a telefonkagylóval egy tükörre mutatott. Lúcia belenézett.
Fehér inge, és szoknyája alsó szegélye kávéfoltos volt. Hírtelen elsápadt, lehajtott fejjel fordúlt vissza. Az igazgató „a viszonthallásra” és letette a telefont, majd egy golyóstollat pattogtatva, kissé humorosan szólt Lúciához.
-Ezt komolyan gondolja, kisasszony?
-Kérem, én, tudja most költöztem be és még nincs tükör a lakásomban, bizonyára magamra önthettem reggel a kávét és...
-Alkalmazottaink külsejének kifogásalannak kell lennie, tükör vagy nem tükör. A kávéfoltok ellenében is, egy magafajta fiatal hölgynek nem illik egy ilyen ósdi gönc. –és ruhájára mutatott.
-Nembeszélve arról, hogy legalább félszámmal nagyobb az ön méreténél.
Lúcia kérdően meredt új munkáltatója bíráskodó gesztikulálására.
-Menjen be a szemközti szobába, és vegye fel a dolgozóruháját.
-Ó, dolgozó ruha...én nemtudtam, hogy...
Az igazgató legyintett, és kezével kitessékelte.
Az éjjelek úgyanúgy teltek, ahogyan eddigis, váratlan és tehetetlen ébredések, rémálmok, virrasztás.
„Ez az anyag utóhatása. Eleonóra is mondta.” –gondolta, önmagát nyugtatva, hogy ez ideiglenes, hogy az anyag kiürülésével együtt szervezete és életvitele majd megváltozik.
Eleonórára gondolt, egyedüli barátjára.
Amikor még együtt dolgoztak a Salamanderen, Eleonóra néha bevállalta a kétesebb alakokat, kímélte Lúciát, mert tudta, hogy nem boldogúlna. Ha egy sötétített ablakos, fekete kocsi húzta le az ablakát, Eleonóra szónélkül beült, ez volt a prosti szolidaritás, mely egy megtörhetetlen, titkos köteléket szőtt a két nő között. Egy alkalommal a kliens különös elvárásokkal jött, szőke, sovány nő kellett neki, és Lúcia beinkadrálódott a profilba.
-Ma éjjel nem dolgozom. –mondta, és hátatt fordított a férfinek.
-Aki ribanc, az hétvégén is az, te dög! –hangzott vissza a lehető leg közönségesebb hangnemben, és a férfi kiszállt az autóból.
Innen volt Eleonóra fekete szemfedője. Egyes klienseknek tetszett, és a kerületben a „kalózlány” különös népszerűségnek örvendett, azonban Lúcia bűntudatott érzett barátja megcsonkított külseje miatt.
Mikor közölte Eleonórával, hogy elmegy, a nő szeme könnyes lett. Ekkor látta őt először sírni, azonban Eleonóra elfordúlt, és úgy tett, mintha szemébe ment volna valami.
Kemény nő volt, olyasfajta, aki szakmája ellenére is képes volt magárateríteni egy álbüszkeséget és önbecsülést, melyet sokan értékeltek. „-Soha ne sírj, mert ha elkezded, nem tudsz majd megállni.” Ezvolt az örök bölcsesség, mellyel Lúciát bíztatta. Anyáskodása és jótakarása ellenében azonban sohasem bíztatta a lányt, hogy magamögött hagyja ezt az általa is megosztott életet. Egymásnak kölcsönös támaszai voltak, és Eleonóra, bár ez nem látszott, erőt és önbizalmat merített a fiatal lány gyöngeségéből, és ez a gondoskodás egy biztos pontot, majdnem kötelességet jelentett életében.
Nemtudott visszaaludni. Tudta, hogy eljön majd az a pont, amikor kísértő múltja összetalálkozik majd a jelennel, és ez a csomópont Eleonóra személyében testesült meg. Fölkelt ágyából és a konyha fele indúlt. Odatett egy csupornyi, már előre megkészített kávét a tűzhelyre, és előkeresett egy adag, a múzeumi előtérből elcsent zacskós cukrot. Mindössze tizenöt font képezte teljes vagyonát, és fizetésnapig ebből kellett gazdálkodnia. Figyelembe véve, hogy hamarosan szükségszerű lesz új ruhákat vennie, ott spórolt, ahol tudott. A napi két csomag Goloise-t félcsomagra csökkentette, kenyér és olcsó sajton kívül nemsokat evett, és azt is csak néha, azonban a szokásos kávé adag megmaradt.
Kitöltötte a fekete, a megszokottnál sűrűbb állagú levet. Beleszórta a kis adag cukrot, és ahogyan kavarástól a felszínre kerülő zacc egy sötétebb szegélyű karikát alkotott, eszébe jutott az ördögi kör melyből egy ideje tudatosan próbált kilábalni, a folytonos sötétség, melyet a nem helyénvaló érzelmek, a sorozatos megbélyegezés, a sors pecséte, az elárusító nő, a rendőrök, járókelők, és néha egykori ágyszomszédai bíráló tekintete, az egyetlen ideiglenes menedék, a válium, és a leitmotívumként visszatérő bizonytalanság.
Tudta, ideje testtömegéhez hasonlóan fogytán van, gyorsan kell cselekednie, kapcsolatokat kötni, reputációt szerezni, de legfőképpen óvakodni bármiféle mélyebb elhivatottságtól vagy érdeklődéstől, mely felfedheti korábbi kilétét.
-Mi ez a szar, Lúcia? –kérdezte idegesen az igazgató, majdnem fellökve a csésze tartalmát.
-Kávé, kérem. –mondta Lúcia inkább kérdően, mint állítóan.
Az igazgató fejcsóválva folytatta.
-Nézze, mi itt nem vesztegetjük az időnket. Elnéztem önnek a késéseket, néhány műemlék kishílján való megrongálását, és azt, hogy a minap egy igen neves és gazdag műkedvelő ajánlatát elutasította, megértettem, hogy nem alkalmas önnek az állás és személyes asszisztensemmé fogadtam, de az a legkevesebb, hogy egy normális kávét elkészítsen, az ördögbe is!
-Dehát uram, engedelmével, az az eset a kalapos úriemberrel, hát, nem is nevezném úriembernek aki egy tisztességes, dolgozó lányt ilyen ajánlatokkal próbál nyilvánosan megszégyeníteni, hogy is képzeli hogy...
-Miről beszél? – vágott közbe az igazgató. Az úr egy Londoni galéria tulajdonosa, és igen jelentéktelen összeg fejében gazdagította volna múzeumunkat értékes tárgyakkal. Ön ezt természetesen meghiúsította, és még jelenetet is rendezett.
Lúcia meglepődve gondolta végig az esetet. „Igaza van.”gondolta.
-Kisasszony, én nem értem magát. Úgy viselkedik, mintha más bolygórol került volna ide. Mondja, hol is dolgozott ezidáig?
Lúciában egyszerre megfagyott a vér. Kiejtette a fémtálcát a kezéből, utána hajolt, de remegni kezdett, érezte, összeesik.
„Reggel 7 óra van, az idő borús és délutánra meteorológusaink esőt mondanak, ezért most feldobjuk a kedves hallgatók kedvét egy örök kedvenccel, szóljon hát a Living for the City, Stevie Wonder-tól”.
-Hogyan...mi?
-Jól van?
Lúcia önkívületben pattant föl ágyáról, mikor meghallotta főnöke hangját, aki ezúttal nem a börfotelben, a széles, biedermeier stílust utánzó mahagóni asztala mögűl, hanem ágya szélén ülve szólt hozzá. A lány tanácstalanúl nézett szét, ágya mellett fehér kávéscsészéjét, és mellette kis pohát tejet pillantott meg.
-Nemtudtam, hogy tejjel issza-e a kávét. A cukorban sem voltam biztos, de két kockával tettem. Nézze, ne magyarázkodjon a korábbi furcsa reakcióát illetően, nem akarom, hogy újabb kifogásokat szűljön az agya. Mondja el őszintén, ki maga, és mit keres itt?
Lúciát szörnyű félelem fogta el. Összeomlani érezte az oly régóta óhajtott biztonságot, az életet, melyet kezdett sajátjának érezni. E pillanat eljövetelét azonban már aznap sejtette, mikor elszökött az oly sok csalódást és fájdalmat okozó otthonából, a Selkirk-i téglafalas családi házból, és a Salamander-re költözött, hátrahagyva az addigi családját képező embereket, és a felejtésnek adva keserű gyerekkorát. A folytonos menekvés, és a mindenáron elszakadni vágyódás azonban újabb keserűséget szűlt sorskönyvében, mely lemoshatatlannak bizonyúlt.
Egyszerre itta meg kávéját, az éltető folyadékot, és a csupor fenekét látva üresnek és meztelennek érezte magát. A feketeség, bár eltűnt életéből, a kezdetben még fehér szöveten ejtett barna foltok idővel beleivódtak, és kimoshatatlanná váltak.
Lúcia szemei könnybelábadtak, és tudta, hogy nincs megállás, elkezdődött.
-Lúcia vagyok. Nem Selkirkből jöttem, ott már régen laktam, még gyermekkoromban. Eddigi lakhelyem a Leith-i Salamander Street-en volt, ideköltözésem előtt Eleonóránál laktam...Eleonóra, egy barátom, az egyedüli, magán kívül, mert mostmár ön is tudni fogja a titkomat. Mikor ideköltöztem, magamután hagytam összes eddigi tulajdonomat, elégettem a ruháimat melyek addigi életmódom és munkám hozzátartozói voltak. Azért töltök annyi időt a múzeumba záróra után, mert ott csend van, gondolkodni tudok, nem a sötét váliumba áztatott múltról, hanem a friss kávészagú jelenről. Igen, a kávé, sokat iszom, ez azért van mert évekig váliumfüggő voltam, és a kávé amolyan pótszer...de tudja, már három hónapja tiszta vagyok. Nézze, nemszámít, ki voltam,hagyjon annak lennem, aki most vagyok.
-Tehát kávé és múzeum? –kérdezte a férfi, lágy mosollyal az arcán.
-Kávé és múzeum...
Kopogtatnak. A magas, szigorú arcú nő jött a lakbér után.
„Uramisten, hisz hónap vége van. Nekem meg egy garasom sincs, még nem kaptam fizetést, teljesen kiment a fejeből a lakbér.”
-Nyisson ajtót! –hangzott a folyósoról az ideges, rikácsoló hang.
-Látogatót vár? –kérdezte az igazgató, kevesebb meglepettséggel, melyet Lúcia várt volna tőle.
-Nem, csak a lakbért kéri. Nagyon szégyellem magam, tudja, én számítottam a fizetésemre, azthittem hónap végén kapom, de így nemtudom kifizetni a 400 fontnyi lakbért és ez a nő nagyon szigorú, nem tűri a késést...
-Semmi gond. Megoldjuk. és a férfi már az ajtóban állott, pénztárcájában keresgélve, és átnyújtott pár bankjegyet a nőnek.
Lúcia meglepetten figyelte, és hátradőlt az ágy támlájára. Meg akarta köszönni, de főnöke becsukta az ajtót és visszaült az ágyra, egészen közel hozzá, rászögezve tekintetét.
-Ne aggódjon, nem fogom levonni a fizetéséből, ez amolyan ajándék, mosolygott, -És most gombolja ki az ingét, és ne akaratoskodjon.
Lúcia reszketni kezdett.
-Dehát, én nem, ön, én...félreismert engem,én...
-Aki ribanc, az kosztűmben is az, -szólt a férfi szokásos, kérdést és ellenkezést nem tűrő hangján.
the story of last fall
Once, you told me that my skin was too pale and that my eyes
were too sad. You told me to wear colors other than black.
I went home that night and dragged the blade of my pocket knife
across the white of my inner thigh, watching as scarlet bloomed to surface.
I called you on the telephone and said,
‘You would be proud, I’m wearing red tonight.’
I think you laughed, but it sort of sounded like a sob.
There was something beautiful about the rain, and on stormy days,
you would always hold me on your couch and twirl your fingers in my hair.
Sometimes I would feel a drop of wet on my cheek, and I told you
that maybe you should check your roof, because it was leaking.
It took me eight times to figure out that those weren’t raindrops.
The next time it rained, I stayed home and sat on my driveway,
letting the sky water saturate my shirt and soak through my bones.
You taught me a lot of big words, like
‘quintessential’ and ‘superfluous’ and ‘agoraphobia’.
I decided that I was probably a little agoraphobic
because whenever I was without you, I was a nervous wreck.
The stories you told me were always so promising, about little girls
with orange lantern cheeks and eggshell lips. You would call them paper dolls.
But at the end of every one, the paper doll girl wouldn’t find her prince,
and her heart would flicker and fade like dying lights.
‘Am I your paper doll girl?’ I asked once, watching as you bit at your chapped lips.
I’m pretty sure that was when you started to crumble.
‘Only if you want to be,’ you rasped, and let go of my hand that you had been holding.
A breathy sigh left me. ‘I don’t, because I want to find you.’
‘You should have started looking a long time ago, then.’
The day after you left, I made a chain of paper dolls and wrote ‘me’ on every one.
I was going to send them to you, but I forgot. They’re still on the corner
of my desk, collecting dust beside my broken vase of dead tulips.
I wouldn’t know where to mail them, anyway.
Because I still haven’t found you.
were too sad. You told me to wear colors other than black.
I went home that night and dragged the blade of my pocket knife
across the white of my inner thigh, watching as scarlet bloomed to surface.
I called you on the telephone and said,
‘You would be proud, I’m wearing red tonight.’
I think you laughed, but it sort of sounded like a sob.
There was something beautiful about the rain, and on stormy days,
you would always hold me on your couch and twirl your fingers in my hair.
Sometimes I would feel a drop of wet on my cheek, and I told you
that maybe you should check your roof, because it was leaking.
It took me eight times to figure out that those weren’t raindrops.
The next time it rained, I stayed home and sat on my driveway,
letting the sky water saturate my shirt and soak through my bones.
You taught me a lot of big words, like
‘quintessential’ and ‘superfluous’ and ‘agoraphobia’.
I decided that I was probably a little agoraphobic
because whenever I was without you, I was a nervous wreck.
The stories you told me were always so promising, about little girls
with orange lantern cheeks and eggshell lips. You would call them paper dolls.
But at the end of every one, the paper doll girl wouldn’t find her prince,
and her heart would flicker and fade like dying lights.
‘Am I your paper doll girl?’ I asked once, watching as you bit at your chapped lips.
I’m pretty sure that was when you started to crumble.
‘Only if you want to be,’ you rasped, and let go of my hand that you had been holding.
A breathy sigh left me. ‘I don’t, because I want to find you.’
‘You should have started looking a long time ago, then.’
The day after you left, I made a chain of paper dolls and wrote ‘me’ on every one.
I was going to send them to you, but I forgot. They’re still on the corner
of my desk, collecting dust beside my broken vase of dead tulips.
I wouldn’t know where to mail them, anyway.
Because I still haven’t found you.