Közel száz évvel ezelőtt, földjeinket hóstáti, két csős kukoricával vetették be, két cső, egy-egy akkora, széltében s hosszában, mint az erős férfi alkarja, ki napkeltekor lókapázni indult, s napnyugtakor tért vissza. A környéken nem volt semmi, csak egy ház, udvarral, gazdasággal, logisztikailag hibátlanul kialakítva. Zöld ruhában járt a hóstáti lány, hajfonatát zöld szalaggal díszitette, egy volt ő a természettel, nem is akart másmilyen lenni. Gyuri bácsinak lókapázás közben vállát verdeste a kukoricacső, lábszárát a másik. Ilyen volt a hóstáti kukorica: két csővel rajta, egyik lent, másik fent. Ilyen volt a hóstáti lány: zöld és szerény, és másmilyen.
A hóstáti asszony nem dunyhát és alsószoknyát, puskát hagyott lányára, és egy házat, kicsit és tisztát, és boldogságot, hosszantartót, és őszintét, azt a boldogságot, ami a hóstáti lányt asszonykorában is ottmarasztalta: nem férje, gyereke, hanem a föld közelében.
No comments:
Post a Comment