arról, hogy hogyan kell stílusosan szakítani.

a nap a maga megbocsátást nem tűrő, mindent leleplező fényével tűzött. fehér ruhámban teljesen meztelennek éreztem magam. kiültünk arra a teraszra, a yuppik és üzletemberek közé, elővettem a vogue slims-et, és a napszemüvegem alatt mindent elmondtam a szemeimmel neked, te meg csak ittad a napfényt és terpeszkedtél a széken, és büszkén kimondtad, hogy elhagysz.
- rendben.
- csak ennyit modassz?
- csak ennyit.
koccintottunk is rá egy üveg 100 lejes pezsgővel, hiszen röhögtünk akkor még a pénzen. utána hazaindultam, te viszont velem akartad tölteni ezt az utolsó napot, ezt az elidegenítő, kurva napot. ekkor már zavart téged, hogy nem könyörögtem, hogy nem sírtam, hogy nem váltam azzá a nővé, akit szerettél volna. pedig bálványoztalak, imádtalak, és még most is azt gondolom, hogy nálad tehetségesebb embert nem fogok soha ismerni, és titokban a sors ajándékának tartottalak, és hálás voltam a csókokért és az átszeretkezett napokért. így könyörögtél, sírtál helyettem te, én meg megígértem, könnyes szemekkel, hogy sohasem hagylak el. estig lekaszáltunk minden földi jót, ettünk és ittunk a lehető legdrágább helyeken, mint valami luxusturisták a saját városunkban. a recepciós nő furán nézett ránk, majd fölvezettek a szobánkba. te azt mondtad, ezért szeretsz, mert mindig, mindenki így néz kettőnkre, és nem értik, miért vagyok veled. én sem értettem. azelőtt meg azóta sem volt 7szer egymás után orgazmusom, de fejlődök ezen a téren, s utánad arra jöttem rá, hogy a szex is csak szex, s hogy még az igazi, egymás szemébe nézős, legintimebb pillanatokat megteremtő szeretkezés is csak önmaga, úgyhogy nem keresem már. nem sajnálom már, hogy másnap reggel otthagytalak a taxiban, pedig akkor nehezen vettem rá magam. otthon levetettem a 400 eurós ruhát, amit azóta sem vettem ki a szekrényből. ott hagytad a nyomod rajta, mert a gallérján koromfekete foltok maradtak.

work

I've been putting in immense hours at work in the past months. I don't sleep anymore, not really, I just free up some space on the bed that currently stores my drafts, my ink paper and most of my supplies, on the bed that we never made love or had sex on, on the bed that never really was ours, just mine, and crash on it, burnt out and kind of sorry for myself but still calm, 'cause I worked today'. I didn't know how to love you, I didn't know how to make you trust me, but I always knew work and made myself believe that I could lose anything and anyone as long as I had my work. I tell people the opposite, but you were my greatest love, my best kept secret and my worst nightmare. I was really scared sometimes of what we would become, I was scared to say yes and even more scared to say no.

Since you left I've been having a hard time working, you see, because I've been experiencing a sadness of the deepest kind. The type of sadness no one sees or knows about, because this time it's serious, this time, I can't let anyone see it, not this time. I also feel kind of worthless, which is, I guess, motivation to actually get out of bed and do something to shake the feeling. I'm really scared because I love you so much but you were never enough for me and you gave me everything you had so what if no one will ever be enough? I'd love to tell you all this, to just talk and talk and cry, I don't even want you to hold me or kiss me just listen and tell me I'm immature and stupid and look me in the eye with your now changed look, a look that no longer loves but maybe still cares about me a little. You made me cry and laugh so much and you let me get to know you and took the time to know me and it got to the point where I was sad because an entire lifetime seemed too little time to spend with you and now I can't even look at anyone else, I try, you know, but not really, because each time I just get angry inside because they don't make breakfasts like you used to and don't put their hands on my thighs, just on the right spot, like you used to and I'm so tired of sharing my deepest thoughts and fears and desires with someone and then just decide to fuck off and not call them again.

Bé

félévvel ezelőtt azon kaptam magam, hogy minden este, ágybabújás után, ugyanaz a forgatókönyv pörög le a fejemben. találkozunk, kávét rendelünk, kint már lement a nap, a kávét még meg sem ittuk, rá teszi az asztalon heverő kezemre (igen, a kezeimmel sosem tudok mit csinálni) a kezét, az alkarján megfeszül egy ér, ahogy kicsit megszorítja. a hüvelykujja a tenyeremet simogatja, egymásra sem nézünk, de egyszerre állunk föl, mindketten tudjuk, hogy menni kell. közel lakik, így az ő lakása az egyértelmű opció. én előtte lépkedek, szándékosan, tudom, hogy szeret nézni ilyenkor. megérkezünk, ajtót nyit, bemegyünk, kulcsra zárja, és leveszi a kabátom. a szűk, rózsaszín kasmírpulóverem alá sosem veszek melltartót. elég hűvös van ahhoz, hogy a mellbimbóim tökéletesen látszanak alatta. nem csókolgatja a nyakam, a vállam, hisz az előjáték már hónapok óta tart. akaratlanul elkezdek racionalizálni. annyiszor elképzeltem már: mikor az ajkát megnyalja az utolsó korty kávé után, ami mindig a legédesebb, mikor sötét szemeivel a még sötétebb, összevont, sűrű szemöldökei alól úgy néz, mint aki bármelyik pillanatban felfalna, miközben én valami halálkomolyat mondok. hónapok óta kívánjuk egymást. és ez most elront mindent. de nembírok már várni. ő csak áll, és néz, én az ágyra ülök, mindent rutinosan levetek, a pulóveren és a magassarkún kívül. letérdel elém, nem néz a szemembe, kinyal, majd mellém fekszik, és közli velem, hogy én leszek a második felesége. én hallgatok, megvárom, míg elalszik, hazamegyek, és többé nem veszem föl a telefont, olvasás nélkül törlöm az üzeneteit.

félévvel ezelőtt sokszor eszembejutott. talán mert akkor voltam sokat egyedül, és akkor volt időm számot adni magamnak ezekről. most meg itt vár megint a sarkon, hogy a szomszédok ne lássanak együtt, ezt még én kértem tőle anno, és megint kávézunk és nézzük egymást, mindketten ugyanúgy, ahogy akkor, és a minap már írtam az smst, hogy "5 perc és ottvagyok", de visszafordultam. ég veled, B.

trouble

G. ezt írja :)

Heya, am incercat sa-ti trimit un mesaj aseara pe telefon dar nu cred ca a ajuns..tot imi arata "sending", in fine, cu riscul de a ma repeta, here I go again.

As fi vrut sa iti spun asta face2face, dar cum nu s-a putut, iti voi scrie aici. Stii ca esti printre cele mai faine fete pe care le-am cunoscut, asta nu cred ca se va schimba. Si nu cred ca pot gasi un tip care nu ar vrea sa fie cu tine, dar, cum am zis si asta iarna, you've got trouble written all over you... I can feel that in my guts...and I don't think I can trust you.

Cel putin cand vine vorba de partener, am nevoie de ceva linistit si stabil, pentru ca is deja destule chestii din viata care imi distrug nervii. I don't need trouble. Aveam impresia ca ne potrivim din multe puncte de vedere, but now I see that we just don't "click". At least not now.

De aceea, renunt la tine. Probabil nu este cea mai inteligenta decizie pe care o iau, dar cred ca asa e mai bine pentru mine, and I'm willing to live with that. 

G.

kifizetett számlák

sokat gondolkodtam mostanában, mit jelent elveszíteni valakit. valakit aki Valaki. az első dolog ami eszembejutott (dehogy az első, de a legfontosabb), hogy ha szomorú leszek, ha baj lesz, akkor abban is egyedül leszek. aztán az is eszembejutott, hogy mindig az voltam, és saját szándékomból. úgyhogy elveszíteni valakit annyi, mint utólag kicifrázni azokat az emlékeket is, melyek talán soha nem voltak olyan tiszták. jól esik egyedül lenni megint, semmiről sem számot adni, semmit sem elszámlázni. megváltoztam, bassza meg, az elmúlt 4 év alatt. kurvára. s újra kellett kezdenem mindent, hogy valaki más előtt önmagam lehessek. mert csak ezt, csak ennyit akartam mindig. Kant kacsingat az éjjeliasztal sarkán, de még nem engedtem a kísértésnek. azt szeretném most, ha mindent letudnék egyszerűsíteni, semmit sem agyongondolni meg racionalizálni, és eljutni addig, amíg senkire meg semmire sem lesz szükségem.

nagyanyám tanácsai a divatról, háztartásról sazéletről, part 1.

Gyűjtögetem egy ideje, most ennyit volt kedvem begépelni.

Ne politizálj. Szeresd az állatokat, gondozd a növényeket, s ha szomorú vagy dolgozz sokat és addig, amíg elfelejted. Há mást nem is, az inged gallérját mindig vasald meg. Senki nem tartozik neked semmivel, de te annyit adj, amennyit csak tudsz, és amíg tudsz, évente egyszer vigyél virágot nagyapád sírjához. Titokban legyél alázatos, de mások előtt legyél mindig magabiztos. Ne rimmelezd túl a szempilláidat, a tieid természetesen is olyanok, mint a másoké kifestve. Ha új cipő kell, spórolj addig, amíg a legjobbat engedheted meg magadnak. Kendőből legyen legalább 3-4, minden színben. A házat s a földeket csak akkor add el, ha a pénzből még több pénzt tudsz csinálni. Ne legyen zsúfolt a házad, de legyen legalább 2 rend evőeszközöd, és egy fehér asztalterítőd. A hűtődben, ha nem is takarítod gyakran, mindig legyen egy félbevágott citrom. Ha hónap végére csak kevés pénzed maradt, ne tartsd meg, inkább vegyél egy könyvet.

egyszerűen
nem bírom távol tartani magam tőled. tudom hogy nem szabad, és úgy elegáns, hogy én visszautasítsam azokat a férfiakat, akik nincsenek megszokva a visszautasítással. ezt tettem mindig, és addig tartott, amíg az illető rajongani kezdett, vagy túlzottan sebezhetővé vált. az szánalmas, a lehető legkevésbé vonzó. nem mint a kihívás, hogy sosem tudom, mikor hazudsz, hogy éppen kit dugsz gondolatban, hogy észrevétlenül, játszmákkal veszlek le a lábadról újra meg újra, amíg már nekem is fáj.
életem legnagyobb kihívása voltál, életem. és ma lemondtam rólad.

legszebb

Az erdő szagáról eszembe jutsz, mindig. A moha textúrájáról, a nedves avarról, a szeles, sziklás, fenyős vidékekről, de csak ha esőre áll. A nedves, szürke-fekete kőről, amit kis hullámok csapkodnak.
Meg Jimmy Hendrixről, persze.
Meg télen, ha elhagyatott helyeken sétálok, eszembe jut a házadhoz vezető út, a kietlen domboldalon, és rideg, jellegtelen lakásod, ahol a sötétben mégis otthon voltunk, azon a matracon.
A legszebb vers, amit írtam, neked szól. Pedig 5 éve volt, s minden más, amit akkor írtam, hülyeség.
5 évvel ezelőtt semmim sem volt, és sehol sem voltam, s mégis olyan önfeledten én mindenről megfeledkezve álltam ki a balkonodra, mezítláb, 10 centis hóba cigizni. És felültettél a meszelőállványra és azon szeretkeztünk. És minden alkalom olyan volt, mintha az első lett volna. Personát néztünk és Hetedik Pecsétet és Andrej Rubljovot. Ezt sohasem mondtam el, de veled volt az első orgazmusom. És nem az elején, hanem a legutolsó napon, ami után nem láttalak többé.

ma.

Nov. 15, 2013

            Már egészen kisgyerek koromban megtanultam a legfontosabb dolgokat. Azóta csak finomítottam, gyakorlatba ültettem ezt a tudást, végigkísérte az életemet, még soha semmi és senki nem cáfolta meg. A kutyák megugatják a rossz embereket. Soha semmi nincs ingyen. Akkor válsz felnőtté, mikor elfogadod és rájössz arra, hogy egyedül önmagadra számíthatsz.

Az utóbbival küzdök csak. Sokáig azt hittem, jobban félek a dolgoktól, úgy általában, mint a legtöbb ember. Hogy túlérzékeny vagyok. Gyenge. Gyengébb. De hogy ítélhetném meg, ki mit és mennyit érez, ha még önmagammal sem vagyok tisztában? Nem tagadhatom le mások realitását.

Hiszem, hogy alapjában ugyanolyanok vagyunk, valahol odabent. Ez védekezési mechanizmus is egyben, de ezt tényleg el akarom hinni, el kell hinnem. Mert más nincs. Csak Isten.

Már nem mondom hogy talán, nem engdhetem meg magamnak ezt a luxust. Tiszta szeretnék lenni, ezen dolgozom. A gyász és vezeklés útja ez, patetikus, s mégis milyen életszagú. Ő szól hozzám, odabentről. Sosem fogom ezt felvállalni, és nem gyávaságból vagy nonkonformizmusból. Szégyellem magam, mert úgyérzem, hogy én, pont én, ezt nem érdemlem meg.

Azt sejtettem, az önsanyargatásom és önromboló magatartásom, időnként, merő szemfényvesztés. De csendes voltam mindig, diszkréten, halkan tűntem el majd lettem meg újra, időnként mégis elkövettem azt a hibát, hogy másokat terheltem fájdalmammal. Igazságtalannak tartottam, olykor, hogy egyedül szenvedek, támasz nélkül. De csak a gyengeség beszélt belőlem, a hitem ingatagsága. Erősség az, mikor elhatározod, hogy erős leszel. Talán. Nekem. Rend lesz lassan, csend lesz és fehér falak, fehér képkeretekkel, fehér bútorokkal. Előtte még néhány káosz, hogy minden összeállhasson. Semmi sem fölösleges. Csak van még, ami hiányzik.

Végre tükör elé állhatok. Megvizsgálhatom sebeimet, némelyik még gennyes, régóta, néhány frissen vérzik, van, ami már rózsaszín bőrt növesztett, s a sebhelytelen, még tiszta bőrömre apró céltáblákat rajzolok.

megpróbálni emlékezni

Ada azthitte, még nem volt szerelmes. Lehet, hogy tévedett, de én honnan tudnám. Annyi szerelem van. Én mindenkit másképp szerettem. Legtöbbjüket nagyon, aki úgy igényelte, azt kicsit, és titokban nagyon. A múltidőt nem értem. Szerintem csak úgy kitalálták, l'art pour l'art. Minden ami volt az van is. A jövőt még ennyire sem értem, de sejtem hogy jogos. Bár ki tudja.

ma

Tudom hogy olvasol. Én is szeretem, ha írnak rólam. De te nem igazán írtál, csak kétszer talán, azok nagyon erőltetettek voltak. Te nem igazán írtál, rólam. Én epikus regényeket írtam már rólad, és még nincs vége. Sokmindenre jövök rá most, tanulok éppen, olyan, mintha most ébredtem volna egy 20 évig tartó álomból, s minden, amit eddig igaznak gondoltam eltűnt. Új szabályokat kell megszoknom, és új szabályokat kell megszabnom, magamnak. De megnyugtató, hogy milyen könnyen ki tudom ismerni az embereket. Így tiszta maradhatok, nem vonhatnak bele a játszmáikba. A legaggasztóbb aspektusa annak, hogy elveszítettelek, rájöttem, az, hogy eldöntöttem: többet nem vigyázok magamra. Mert nincs amiért, akiért, mert nem érdemlem meg. Most elkezdtem vigyázni. Aggódtam, hogy nem vagyok tisztában az érzelmeimmel még mindig, de tegnap éjjel letisztázódott. Minden. Sejtettem, hogy időre van szükségem utánad, aztán meg azthittem, mégsem. Úgy tűnt, megismertem valakit aki ugyanezt az utat járja. Lelkes voltam. De ő annyira egyszerű képlet, hogy másfél nap után már átláttam rajta: az ő játszmái annyira felszínesek, hogy még meg sem éri tetteni magam, hogy beszálok, mert nem érdekesek. És ha én átlátok rajta, ő meg nem, akkor én vagyok a csaló.
A regényeim rólad kétségbeejtően életszagúak. Annyira, hogy minden éjjel nagyon valóságszerű álmokban teljesednek ki. Az első háromszáz oldal arról szól, milyen lenne, ha mégegyszer megérintenélek. A második háromszázat magamnak írtam, mert fontos tanulság. Fontos észben tartanom, hogy minden ami eddig történt, azóta, része valaminek, és hiába tűnik csapongónak és meggondolatlannak, én így emésztek.
A legszebb az, hogy sosem jut eszembe rólad klisé. Csupa eredeti és gyönyörű gondolat, amit megosztanék veled, ha biztos lennék abban, hogy nem tenne rosszat. Így csak hallgatunk, te valahol, én itt, néha eszembejut valami, leírom, hadd maradjon meg. Ha már te nem maradtál.

mai

tegnap este mondta valaki, hogy még beszélsz rólam. Látszott rajta, nem tudja, mit beszél, csak úgy kicsúszott. 6 éve láttalak utoljára, úgy igazán. Azt hittem, csak én beszélek rólad. Azóta is. Úgy tartalak számon, mintha friss, még nem kiteljesedett szerelem lennél. Pedig az voltál, de így izgalmasabb. Ezerszer újraírtam a történetünket. És ezerszer végződött ugyanúgy.

naplójegyzet

De nem tudhatta az anyám, hogy a 20 darab 200 miligrammos Restoril ki volt már készítve az éjjeliasztalomon, azelőtti napon már eldöntöttem. Mai napig sem tudja senki a taxisofőrön kívül, aki elvitt a kórházba és karjaiban cipelt fel a lépcsőkön. Mikor bevettem a 20pirulát, első dolgom az volt, hogy telefonomat, pénztárcámat, irataimat a Szamosba dobtam. Ha megtalálnának, nehogy anyámat hívják. Így indultam neki, kiszámoltam, hogy ha 40percen belül hatni kezd, még gyalog el tudok menni a sétatérig, hogy fákat lássak. Elszámoltam magam, a színház előtt, a lépcső bal oldalán összeestem. Hihetetlen érzés volt, ahogy az állam megakad a lépcsőben, állkapcsom óriásit roppan, én meg semmit sem érzek, csak a bőrkeményedéses, száraz kezeket, a tömzsi ujjak a homlokomat faggatják. Nem láttam az arcát. Annyit tudok, hogy taxisofőr volt, mert a hátsóülésen hallottam a diszpécserlányok hangját. Végig a kezeit éreztem, addig magamnál is voltam, amíg fogott. A taxiban hátra-hátra nyúlt, a fejemre tette a kezét. A lépcsőkön, úgy tűnt, hihetetlen könnyedséggel halad. A combjaimat fogta, lapockáimat a másik kezével. Az újjai annyira belemélyedtek a bőrömbe, annyira szorított, hogy hetekig véraláfutásaim voltak. Mikor letett az ágyra, még utoljára megérintette a kezem fejét, de csak véletlenül, úgy tűnt. Elment, én akkor elvesztettem az eszméletem.

júniushuszonnyolcnaplójegyzet

Majdnem letepertem az ajtót. Mint az őrült kislányok, úgy rohantam be a szobába a hangjára. Olyan volt Ő, amilyennek lennie kell: minden elvárást fölösleges előre megfogalmazni, mert lenyűgőző, és kész. Később elcsodálkoztam magamon: létezik, hogy mégmindíg hatással tud lenni rám egy férfi? És úgy, hogy bolond legyek, izgatott, hogy már a szobámban van, én meg Rockyt sétáltattam, szét van zilálva a hajam és, és most mi lesz? Az lett, hogy rámmosolygott, ellenállhatatlanul, a szexet nem részletezem, mert egy kislány nem tesz olyat. Mellette kicsit az vagyok, de nem hagyom hogy észrevegye. Bevallom, élvezem azért. Ez az érzés valahonnan, távolról ismerős, azthiszem, voltam már ilyen, de nagyon régen.

májusjúniusom

Tudom hogy játszottál velem, Tamás. Pontosan tudom, hogy mi, és mi nem voltam neked. Csak azt nem értem, miért bántottál. Hazug voltam, kurva, elárultalak, meg mást is, meg királynő, meg ovis...
Eljátszottad, hogy nem hiszel nekem, és hogy ettől szenvedsz, azért hogy lelkifurdalásom legyen, azért, hogy majd azt mondhasd: "Noé, csak olyankor húzol hozzám, mikor azt érzed, elvesztessz."
Értem, hogy ki vagy. Én azt keresem, amit te hazudsz. Szerelmet akarok, intimitást, tisztaságot. És már egy hajszálon múlott, hogy elhitesd velem: előbb azt, hogy veled, majd azt, hogy én nem vagyok elég tiszta. Csak azért nem levélben írom ezt, mert rögtön nyilvánossá tennéd, én meg nem az vagyok, nem teregetem a szennyeseim, mert TISZTÁK.

júniushuszonegy, naplójegyzet

Közel száz évvel ezelőtt, földjeinket hóstáti, két csős kukoricával vetették be, két cső, egy-egy akkora, széltében s hosszában, mint az erős férfi alkarja, ki napkeltekor lókapázni indult, s napnyugtakor tért vissza. A környéken nem volt semmi, csak egy ház, udvarral, gazdasággal, logisztikailag hibátlanul kialakítva. Zöld ruhában járt a hóstáti lány, hajfonatát zöld szalaggal díszitette, egy volt ő a természettel, nem is akart másmilyen lenni. Gyuri bácsinak lókapázás közben vállát verdeste a kukoricacső, lábszárát a másik. Ilyen volt a hóstáti kukorica: két csővel rajta, egyik lent, másik fent. Ilyen volt a hóstáti lány: zöld és szerény, és másmilyen.

A hóstáti asszony nem dunyhát és alsószoknyát, puskát hagyott lányára, és egy házat, kicsit és tisztát, és boldogságot, hosszantartót, és őszintét, azt a boldogságot, ami a hóstáti lányt asszonykorában is ottmarasztalta: nem férje, gyereke, hanem a föld közelében.

első napja

a gyásznak. talán könnyebb, mint amennyire az utolsó az lesz.

2013 eddigi summázata

a szerelem kevés
a boldogság csak egy pillanat
Adorno, Mulvey vagy Brecht olvasása közben is lehet maszturbálni
a combfix mindenképpen előnyös
ha egy nő elhagy egy férfit, akkor kurva. mindenképp. mindenekelőtt
1000mg kálcium/nap
kevés a tiszta ember
sok az ijesztő ember
sok a szép ember
sok a csúnya ember
minden önmagát tisztelő értelmiséginek volt egy mentora
minden önmagát tisztelő értelmiségi egyszer mentor lesz
nyugaton a hipsterek proletárok, keleten a hipsterek burzsoák
ha a cézár salátában sajt van, az nem cézár saláta
kevesen veszik észre az árnyalatokat
a Conneticut-ban játszódó sorozatok intróiban mindig vannak őszi falevelek

ma, utoljára

Mikor hazajöttem nem tudtam zuhanyozni. A taxiban meleg volt, a boltban nem volt levegő, a másik taxiban sem, a hotelszobában meleg volt és zaj, és aggódtam érted, és föl kellett vennem a bézs trencskót, mert a fehér ruhámat valami koromfeketével bemocskolhattuk. Nagyon nehezen, levetettem a ruhát, szinte lerántottam magamról, behajítottam a szennyeskosárba, és összeestem. Tudtam ezt már, két nappal azelőtt is. Hogy összeesek majd, mielőtt utoljára lemoshatnálak magamról.

Aztán egésznapos, folytogató remegés következett, ami ideiglenesen abba maradt - talán megfeledkeztem magamról - mikor Hajni átjött. Fagyizni kell menni, sétálni, bulizni, vásárolni. Anyám avokádóolaj-pakolást javasol mindenkinek, aki szomorú. Nekem még nem, ami jót jelent, nem akarom hogy tudja, mi van velem. Ő akaratlanságot színlelve kihasználja azt, hogy előtte, neki nem tudok hazudni. Ugyanolyan rafinált, mint én, csak ő másképp.

Hajni elment, aztán film, kávék és feketeteák, a lábfejemen felfedeztem egy csúnya sebet, ami talán az ájuláskor keletkezett. Még most is rossz, nehezen veszek levegőt. Ha felizgatna az autoerotikus-aszfixiáció, már maszturbálhatnék. Nem tudtam aludni, már több mitn 3napja, de már nem vagyok álmos. A testi funkcióim, úgy tűnik, lassan megszűnnek, ahogy a gondolatok is, egyébként. Ki szeretnék üresedni most. Nagyon. Nagyon.

Belenéztem a tükörbe - nem ismertem magamra, de bekattant, hogy még fogat sem mostam azóta, meg ráadásul a torkom is fáj. Fájhat a spermától egy torok? A tiedtől biztos. A tiedtől nekem igem.
És még mindig nem tudtam zuhanyozni.

ez már naplójegyzet

Volt N. és N. Aztán jött T, lett N és T majd N és T és N, majd megint csak N és T, aztán csak N maradt.