Tudom hogy olvasol. Én is szeretem, ha írnak rólam. De te nem igazán írtál, csak kétszer talán, azok nagyon erőltetettek voltak. Te nem igazán írtál, rólam. Én epikus regényeket írtam már rólad, és még nincs vége. Sokmindenre jövök rá most, tanulok éppen, olyan, mintha most ébredtem volna egy 20 évig tartó álomból, s minden, amit eddig igaznak gondoltam eltűnt. Új szabályokat kell megszoknom, és új szabályokat kell megszabnom, magamnak. De megnyugtató, hogy milyen könnyen ki tudom ismerni az embereket. Így tiszta maradhatok, nem vonhatnak bele a játszmáikba. A legaggasztóbb aspektusa annak, hogy elveszítettelek, rájöttem, az, hogy eldöntöttem: többet nem vigyázok magamra. Mert nincs amiért, akiért, mert nem érdemlem meg. Most elkezdtem vigyázni. Aggódtam, hogy nem vagyok tisztában az érzelmeimmel még mindig, de tegnap éjjel letisztázódott. Minden. Sejtettem, hogy időre van szükségem utánad, aztán meg azthittem, mégsem. Úgy tűnt, megismertem valakit aki ugyanezt az utat járja. Lelkes voltam. De ő annyira egyszerű képlet, hogy másfél nap után már átláttam rajta: az ő játszmái annyira felszínesek, hogy még meg sem éri tetteni magam, hogy beszálok, mert nem érdekesek. És ha én átlátok rajta, ő meg nem, akkor én vagyok a csaló.
A regényeim rólad kétségbeejtően életszagúak. Annyira, hogy minden éjjel nagyon valóságszerű álmokban teljesednek ki. Az első háromszáz oldal arról szól, milyen lenne, ha mégegyszer megérintenélek. A második háromszázat magamnak írtam, mert fontos tanulság. Fontos észben tartanom, hogy minden ami eddig történt, azóta, része valaminek, és hiába tűnik csapongónak és meggondolatlannak, én így emésztek.
A legszebb az, hogy sosem jut eszembe rólad klisé. Csupa eredeti és gyönyörű gondolat, amit megosztanék veled, ha biztos lennék abban, hogy nem tenne rosszat. Így csak hallgatunk, te valahol, én itt, néha eszembejut valami, leírom, hadd maradjon meg. Ha már te nem maradtál.