Van egy barátnőm, nevezzük A-nak. A. és én évekkel ezelőtt találkoztunk a Conti előtt, egy tüntetésen. A. leszbikus, ezt csak azért említem, mert meghatározó tény kettőnk történetében. Hosszantartó (tán életre szóló?), kimondatlan barátság alakult ki köztünk. Megéreztük egymás, mikor egymás közelében voltunk. Kívántuk is egymást, ez látszott. Egyszer a hajnal a Samsara-ban talált, ahol hosszasan beszélgettünk szeretetről, szerelemről, szeretkezésről, a vágyainkról. Merthogy csak ezek voltak, vannak nekünk. Hosszasan gondolkodtam, mert arról kérdezett, ha kiteljesedik nekem valakivel az igazi intimitás, ha nagyon tudom szeretni, akkor mit kezdenék vele? Kétségbeejtett, megijedtem, hogy gondolkodnom kell, nálam addig a határozottság spontán válaszokat feltételezett. De megfogalmazódott bennem, és kőszikla lett.
Építsünk egy házat ketten
fenyvesben vagy sziklás tengerparton
az alapokra szánjunk időt és érzékiséget
ha lefektettük, kalandozzunk
másokba, mással, odakint, az ajtón túl
de az ajtókeretet, legalább, hadd tegyem be,
csak akkor léphetjük át a küszöböt.
A falaknak csak akkor fogjunk neki
ha szerelmünk bizonytalan
akkor keress meg, újra
s építsük tovább, magasabbra,
a tetőt mellőzzük, ha nem a szemedet
nézem éppen, közben, akkor az eget.
Aztán menjünk el. És évekig keressük
egymást, megint. Akkor jöjjenek az
ablakok, jöhet már a tető is talán
te meg mehetsz, én maradok
mikor visszajösz majd én megyek
S ha utánam jösz akkor örökké.