naplójegyzet

De nem tudhatta az anyám, hogy a 20 darab 200 miligrammos Restoril ki volt már készítve az éjjeliasztalomon, azelőtti napon már eldöntöttem. Mai napig sem tudja senki a taxisofőrön kívül, aki elvitt a kórházba és karjaiban cipelt fel a lépcsőkön. Mikor bevettem a 20pirulát, első dolgom az volt, hogy telefonomat, pénztárcámat, irataimat a Szamosba dobtam. Ha megtalálnának, nehogy anyámat hívják. Így indultam neki, kiszámoltam, hogy ha 40percen belül hatni kezd, még gyalog el tudok menni a sétatérig, hogy fákat lássak. Elszámoltam magam, a színház előtt, a lépcső bal oldalán összeestem. Hihetetlen érzés volt, ahogy az állam megakad a lépcsőben, állkapcsom óriásit roppan, én meg semmit sem érzek, csak a bőrkeményedéses, száraz kezeket, a tömzsi ujjak a homlokomat faggatják. Nem láttam az arcát. Annyit tudok, hogy taxisofőr volt, mert a hátsóülésen hallottam a diszpécserlányok hangját. Végig a kezeit éreztem, addig magamnál is voltam, amíg fogott. A taxiban hátra-hátra nyúlt, a fejemre tette a kezét. A lépcsőkön, úgy tűnt, hihetetlen könnyedséggel halad. A combjaimat fogta, lapockáimat a másik kezével. Az újjai annyira belemélyedtek a bőrömbe, annyira szorított, hogy hetekig véraláfutásaim voltak. Mikor letett az ágyra, még utoljára megérintette a kezem fejét, de csak véletlenül, úgy tűnt. Elment, én akkor elvesztettem az eszméletem.