Bé

félévvel ezelőtt azon kaptam magam, hogy minden este, ágybabújás után, ugyanaz a forgatókönyv pörög le a fejemben. találkozunk, kávét rendelünk, kint már lement a nap, a kávét még meg sem ittuk, rá teszi az asztalon heverő kezemre (igen, a kezeimmel sosem tudok mit csinálni) a kezét, az alkarján megfeszül egy ér, ahogy kicsit megszorítja. a hüvelykujja a tenyeremet simogatja, egymásra sem nézünk, de egyszerre állunk föl, mindketten tudjuk, hogy menni kell. közel lakik, így az ő lakása az egyértelmű opció. én előtte lépkedek, szándékosan, tudom, hogy szeret nézni ilyenkor. megérkezünk, ajtót nyit, bemegyünk, kulcsra zárja, és leveszi a kabátom. a szűk, rózsaszín kasmírpulóverem alá sosem veszek melltartót. elég hűvös van ahhoz, hogy a mellbimbóim tökéletesen látszanak alatta. nem csókolgatja a nyakam, a vállam, hisz az előjáték már hónapok óta tart. akaratlanul elkezdek racionalizálni. annyiszor elképzeltem már: mikor az ajkát megnyalja az utolsó korty kávé után, ami mindig a legédesebb, mikor sötét szemeivel a még sötétebb, összevont, sűrű szemöldökei alól úgy néz, mint aki bármelyik pillanatban felfalna, miközben én valami halálkomolyat mondok. hónapok óta kívánjuk egymást. és ez most elront mindent. de nembírok már várni. ő csak áll, és néz, én az ágyra ülök, mindent rutinosan levetek, a pulóveren és a magassarkún kívül. letérdel elém, nem néz a szemembe, kinyal, majd mellém fekszik, és közli velem, hogy én leszek a második felesége. én hallgatok, megvárom, míg elalszik, hazamegyek, és többé nem veszem föl a telefont, olvasás nélkül törlöm az üzeneteit.

félévvel ezelőtt sokszor eszembejutott. talán mert akkor voltam sokat egyedül, és akkor volt időm számot adni magamnak ezekről. most meg itt vár megint a sarkon, hogy a szomszédok ne lássanak együtt, ezt még én kértem tőle anno, és megint kávézunk és nézzük egymást, mindketten ugyanúgy, ahogy akkor, és a minap már írtam az smst, hogy "5 perc és ottvagyok", de visszafordultam. ég veled, B.