Voltak csótányok s patkányok s minden, kétnapos, esővízzel felhigult v33mas, spanglik a csikkekből összekapart cuccból. Voltak vallomások, voltak titkok s mégis mindíg röhögnöm kellett, ha valaki komolyra fordította a szót. És pont ettől volt groteszk és igazi, hogy röhögni tudtam azon hogy kihulltak a fogaid s vasakat tettek helyébe, hogy begyulladt a köldökpiercingem s a genny ráfolyt a szerelmem nyakára mikor aludtunk, hogy meghalt valaki, bárki, és ha eszünkbe jutott, bobmárlit meg a ridempsön szongot énekeltük és volt még pár kör, pár slukk, pár éjszaka.
Aztán jött az ősz, s féltünk a téltől. Úgyvolt, hogy kihasználjuk még azt a kis jóidőt, hogy elmegyünk még a hójába éjjel, hogy alszunk még a fellegvári padunkon egyszer, ketten. S aludtunk. S elmentünk a hójába. De mikor a legjobban vártalak nemjüttél el. Csak másnap tudtam meg. Utoljára talán. Ma eldöntöttem, elfelejtelek én is, utoljára, miután már mindenki megtette.
No comments:
Post a Comment