II.

- Jóreggelt. Nami vagyok, két napja önkéntes és az új ápolónője. Kérem, üljön föl az ágyban, rögtön hozzák a reggelit. Akarja, hogy elhúzzam a függönyt? Kérem, válaszoljon, így az az érzésem hogy valami baja esett. Kérem...
A lány egy percig habozott. Majd látván Sagarra közömbösségét, odébbtolta a függönyt. A fémkarikák zörgésére a fiú kissé felemelkedett ágyában. Arcáról Naminak a cigarettapapír jutott eszébe, amit nagyritkán az értelmiségiek asztalain látott, ha kávézóba ment. Kellemes érzés fogta el, bár a fiú sápadt volt, s szemeit szürkés köd ölelte át. A régmúlt időkre emlékeztette ez Namit, amikor még Londonban élt, édesanyjával, teljes biztonságban. E biztonságot akkoriban megvetette. A ködről Londonra gondolt, remegő fényű utcai lámpákra, imbolygó tömegekre, holdfényben csillogó, nedves, macskaköves utcákra, a párás, nehézkes levegőre...
- Az Isten szerelmére, legalább ne emlékeztetne rá... a kutyát sem érdekli ha elhúzza a függönyt. Úgysem látom az eget. Sohatöbbé nem láthatom.
- Kérem bocsásson meg. Igazán együttérzek önnel és... de talán jobblesz ha nem is folytatjuk ezt a beszélgetést. Nézze, kinyitom az ablakot, hogy érezhesse a levegőt. Nem ezt a műanyag, gépbőljövőt, ami idebennt van, az igazi, hószagú téli levegőt. Hát nem csodás?