Sagarra és Nami reloaded

A piros cipőt még mindíg nemtudta kioldani. 4 napja a lábán volt, szorította. Lúgos bűz áradt odalentről, mikor körmeit hátratörve próbálta valahogyan szétfeszíteni a fűzőket. Elállította a vérkeringését, és elképzelte, ahogyan előbb belilul a lába, majd a bőre minden pórusán át szivárogni kezd a vér, mely teste minden részéből odatódul, és elfogy. Vajon a vértől piros ?

-Nami, áljj négykézlábra, és húzd le a bugyid. Ne kelljen mindent én csináljak.
-Segíts levenni a cipőm.
-Ma piros cipőben akarlak megdugni.

Sagarrának, post mortem

Volt már annyi fiú s annyi lány
csörömpölés, könyörgés-hörgés
volt ma, volt holnap
de arról, hogy mindennap,
nem volt szó, te tudod
mit kaptál, vagy nem is
csak azt, mit itthagytál
félkészen, gőzölgő s félkézben
tartottuk könyörgő ép ésszel
felfogni ha lehet, az sok
nekem van még néhány cselem
s betanítom magamat még ha kell
karosszékbe ülök, bajuszt festek
s nem kereslek
elteszlek magamnak, vagy láb alól?

II.

- Jóreggelt. Nami vagyok, két napja önkéntes és az új ápolónője. Kérem, üljön föl az ágyban, rögtön hozzák a reggelit. Akarja, hogy elhúzzam a függönyt? Kérem, válaszoljon, így az az érzésem hogy valami baja esett. Kérem...
A lány egy percig habozott. Majd látván Sagarra közömbösségét, odébbtolta a függönyt. A fémkarikák zörgésére a fiú kissé felemelkedett ágyában. Arcáról Naminak a cigarettapapír jutott eszébe, amit nagyritkán az értelmiségiek asztalain látott, ha kávézóba ment. Kellemes érzés fogta el, bár a fiú sápadt volt, s szemeit szürkés köd ölelte át. A régmúlt időkre emlékeztette ez Namit, amikor még Londonban élt, édesanyjával, teljes biztonságban. E biztonságot akkoriban megvetette. A ködről Londonra gondolt, remegő fényű utcai lámpákra, imbolygó tömegekre, holdfényben csillogó, nedves, macskaköves utcákra, a párás, nehézkes levegőre...
- Az Isten szerelmére, legalább ne emlékeztetne rá... a kutyát sem érdekli ha elhúzza a függönyt. Úgysem látom az eget. Sohatöbbé nem láthatom.
- Kérem bocsásson meg. Igazán együttérzek önnel és... de talán jobblesz ha nem is folytatjuk ezt a beszélgetést. Nézze, kinyitom az ablakot, hogy érezhesse a levegőt. Nem ezt a műanyag, gépbőljövőt, ami idebennt van, az igazi, hószagú téli levegőt. Hát nem csodás?

Utcalámpa, motelszoba

1969, szeptember 14.


A szoba ódon hangulata magában hordozta hajdani csillogását, mikor még London belvárosának egyik neves hoteljének részét képezte. Mára már azonban nem maradt belőle több, mint romokba dőlt bútorok, pattogzó vakolat s a dohos fali tapéta, mely talán magába itta mindazok illatát, kik valaha megérintették.

Nami pókerarccal nézett a fiúra, majd mintegy ingerszerűen a nyakára fektette tenyereit. Lágyan simogatni kezdte, egyre lassabban és finomabban, azonban Sagarrának szemhéja se rezzent, teljes egészében áradt belőle a nyugalom, a tökéletes statikusság. A lány ujjai begyével körözni kezdett a fiú arcán, majd hátat fordítva, hirtelen mozdulattal fölpattant, és az ággyal szemközti, dohos Biedermeier karosszékbe telepedett.

Sagarra, bár nem mozdult és hangot sem adott ki, utálatot keltett benne. Egy újszerű érzés volt ez: azért utálta, mert szeretnie kellett őt, azért, mert úgy érezte, Sagarra megismerése láthatatlan kötelet helyezett nyaka köré, mely egyre szorosabb.

A fiú simogatásáról eszébe jutottak a régmúlt londoni éjszakák, melyeket síkos, macskaköves utcákon bolyongva töltött, sápadt utcai lámpák menedékében. Amikor minden este arcát simogatva aludt el, és amikor egy különlegesen párás, hideg éjjelen felfedezte életének értelmét, amikor minden homály feloszlott, és rájött arra, amire mindennyian kíváncsiak vagyunk: miért élünk?

Hideg volt, köd és bizonytalanul imbolygó fény, mely széppé, egyenesen mesébe illővé tette azt az éjszakát, melyet Nami oly szívesen elfeledett volna, de melynek emlékezetébe ékelődése megváltoztatta addigi életét, s melybe idővel beletörődött.

Piros lakkcipőt viselt, mint minden esti sétálásakor. Csak úgy csattogtak az utca kövezetén. Önkéntelenül gyorsabban kezdett előrehaladni, majd ritmusos lépteinek hátterében idegen léptek hangját hallotta. Zavarában letért a szokásos útvonalról, s egy hosszú utcán haladt végig, melynek nem látta a végét. A léptek utolérték.

Az úttest fölé kihajoló ostorlámpa higanygőz égője szabályos időközökben kialudt, majd újragyulladt. Nami nyárfalevélként reszketett a földön, rajta az ismeretlen. Arcát nem látta a sötétben, csupán vonagló árnyékként fogta fel. Szólni nem mert, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy teste átveszi ritmusát, csípője mozogni kezd, majd átszellemült, szinte állati hangok hagyták el száját, melyeknek oka és eredete Nami számára a mai napig ismeretlen.

Szégyellte. Elélvezett.

Mikor hazaért, félt belenézni a tükörbe, ezért nyomba levetközött és ágyba bújt. Simogatta arcát, nyakát, majd lassan lefele haladva melleit és hasát. Köldöke tájékán piciny sajgó karcolást érzett, mely kitapintva mintha egy körömmel okozott seb lett volna. Belemélyesztette ujjait, de nem bírta a fájdalmat, feljajdult.

Az ablakredőny mellett beáramló fény nyugtalanította, fölállt a karosszékből, s ide-oda kezdett járkálni a szobában, letépett egy darab lógó tapétát a falról, majd ingerülten a földre dobta. Rágyújtott egy cigarettára, majd még egyre. A szobában gomolygó füst áttekinthetetlenné tette a viszonyokat. Amiatt, hogy most már Sagarrát sem látta az ágyon, csak tompa körvonalakban, még ingerültebb lett, és mellé ült.

Megfogta kezét. Hidegebb volt a szokásosnál. Hirtelen átvillant a Nami agyán, hogy ez az az ember, aki megmentette. Hogy mitől? Az egyhangú sablon-élettől, és a rutinba való belefulladástól. Nami tudta, mit kell tennie. Utoljára odabújt a fiú mellé, még így élettelenül is vonzónak találta. Pár ősz hajszálán kívül gyönyörű éjfekete haja volt, és szokatlan, de szelíd vonásai. Mindig elegánsan és ízlésesen öltözött, csak egy gond volt vele: a körmeit soha nem vágta le.

fordul a kocka

Sagarra: Nami, hová mész?
Nami: Táncolni.
Sagarra: Énis mehetek?
Nami: Ne légy nevetséges.
...

Nami: Sagarra, mi ez a csend? Jól vagy? Nyisd ki az ajtót!
Sagarra: (kinyitja) Nézd, ez itt száz rózsaszál. Még vettem néhányat pluszba, s rászórtam az ágyadra. Tetszik?
Nami: Utálom a növényeket. Azok közül is legjobban a virágokat. Amit végképp nembírok, az a rózsa, meg a piros.
...

Sagarra: Nami, nézd, ma vettem ezt a pólót. Lila, a kedvenc színed.
Nami: Neked még a lila sem áll jól.
...

Nami: Hagyd abba kérlek.
Sagarra: Hogyan hagyhatnám? Visszatart az hogy tudom, valamikor szerettél.
Nami: Nem szerettelek.
Sagarra: (várakozik)...azért ideadnád a sálad?
Nami: Minek neked? Női sál.
Sagarra: A szagodért...
Nami: Még azt sem érdemled.
Sagarra: Nem akarlak bántani. Elmegyek. Többet soha nem zavarlak, ígérem.
Nami: Te ilyet sohasem mondanál.
(És nemis mondott)
...

Sagarra: Jó így?
Nami: Nem érzek semmit.
...

Nami és Sagarra reloaded

-Nami, minden rendben veled?
-Igen.
-Nem, de tényleg...
-Az a helyzet, hogy nehezen alszom el. De talán ha hoznál még egy párnát...
-Két párna...?
-Hogy az egyiket megölelhessem.
...
-Jobban aludtál?
-Igen.
-Működött a párna?
-Nem. De levettem a selymhuzatot és rágomboltam az inged.
-Milyen inget?
-Amit itthagytál kimosni.
...
-Sagarra, éhes vagy?
-Nem. Ettem egy kebabot a városban.
-Sütöttem csirkét. Meg van mellé gombamártás, zöldségsaláta és petrezselymeskrumpli. Sütöttem muffint is, az elején rosszúl sikerült, kicsit odaégett az alja, de sütöttem még, a második tepsi tökéletes lett. Csokis és mézes.
-Ettem kebabot.
...
-Nami, adnál pénzt vonatjegyre?
-Persze. Tessék.
-Még 10 lejt. Kéne egy cigi.
-Hová mész?
-Az új barátnőmhöz.
-Itthagynád az egyik inged?
...
-Nami, vegyél fel egy nadrágot inkább. Nem akarom hogy azt higyjék egy kúvra a barátnőm.
-A barátnőd vagyok?
-Nem. De ők ezt nemtudják.
...
-Sagarra, te hiszel a sorsban?
-Én csak önmagamban.
-Én azthiszem, a sors akarta így, hogy mi ezt az időt együtt, egy helyen tötsük.
-Vedd úgy, hogy a sors úgy akarja, hogy kimosd ezt az inget.
...