Utcalámpa, motelszoba

1969, szeptember 14.


A szoba ódon hangulata magában hordozta hajdani csillogását, mikor még London belvárosának egyik neves hoteljének részét képezte. Mára már azonban nem maradt belőle több, mint romokba dőlt bútorok, pattogzó vakolat s a dohos fali tapéta, mely talán magába itta mindazok illatát, kik valaha megérintették.

Nami pókerarccal nézett a fiúra, majd mintegy ingerszerűen a nyakára fektette tenyereit. Lágyan simogatni kezdte, egyre lassabban és finomabban, azonban Sagarrának szemhéja se rezzent, teljes egészében áradt belőle a nyugalom, a tökéletes statikusság. A lány ujjai begyével körözni kezdett a fiú arcán, majd hátat fordítva, hirtelen mozdulattal fölpattant, és az ággyal szemközti, dohos Biedermeier karosszékbe telepedett.

Sagarra, bár nem mozdult és hangot sem adott ki, utálatot keltett benne. Egy újszerű érzés volt ez: azért utálta, mert szeretnie kellett őt, azért, mert úgy érezte, Sagarra megismerése láthatatlan kötelet helyezett nyaka köré, mely egyre szorosabb.

A fiú simogatásáról eszébe jutottak a régmúlt londoni éjszakák, melyeket síkos, macskaköves utcákon bolyongva töltött, sápadt utcai lámpák menedékében. Amikor minden este arcát simogatva aludt el, és amikor egy különlegesen párás, hideg éjjelen felfedezte életének értelmét, amikor minden homály feloszlott, és rájött arra, amire mindennyian kíváncsiak vagyunk: miért élünk?

Hideg volt, köd és bizonytalanul imbolygó fény, mely széppé, egyenesen mesébe illővé tette azt az éjszakát, melyet Nami oly szívesen elfeledett volna, de melynek emlékezetébe ékelődése megváltoztatta addigi életét, s melybe idővel beletörődött.

Piros lakkcipőt viselt, mint minden esti sétálásakor. Csak úgy csattogtak az utca kövezetén. Önkéntelenül gyorsabban kezdett előrehaladni, majd ritmusos lépteinek hátterében idegen léptek hangját hallotta. Zavarában letért a szokásos útvonalról, s egy hosszú utcán haladt végig, melynek nem látta a végét. A léptek utolérték.

Az úttest fölé kihajoló ostorlámpa higanygőz égője szabályos időközökben kialudt, majd újragyulladt. Nami nyárfalevélként reszketett a földön, rajta az ismeretlen. Arcát nem látta a sötétben, csupán vonagló árnyékként fogta fel. Szólni nem mert, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy teste átveszi ritmusát, csípője mozogni kezd, majd átszellemült, szinte állati hangok hagyták el száját, melyeknek oka és eredete Nami számára a mai napig ismeretlen.

Szégyellte. Elélvezett.

Mikor hazaért, félt belenézni a tükörbe, ezért nyomba levetközött és ágyba bújt. Simogatta arcát, nyakát, majd lassan lefele haladva melleit és hasát. Köldöke tájékán piciny sajgó karcolást érzett, mely kitapintva mintha egy körömmel okozott seb lett volna. Belemélyesztette ujjait, de nem bírta a fájdalmat, feljajdult.

Az ablakredőny mellett beáramló fény nyugtalanította, fölállt a karosszékből, s ide-oda kezdett járkálni a szobában, letépett egy darab lógó tapétát a falról, majd ingerülten a földre dobta. Rágyújtott egy cigarettára, majd még egyre. A szobában gomolygó füst áttekinthetetlenné tette a viszonyokat. Amiatt, hogy most már Sagarrát sem látta az ágyon, csak tompa körvonalakban, még ingerültebb lett, és mellé ült.

Megfogta kezét. Hidegebb volt a szokásosnál. Hirtelen átvillant a Nami agyán, hogy ez az az ember, aki megmentette. Hogy mitől? Az egyhangú sablon-élettől, és a rutinba való belefulladástól. Nami tudta, mit kell tennie. Utoljára odabújt a fiú mellé, még így élettelenül is vonzónak találta. Pár ősz hajszálán kívül gyönyörű éjfekete haja volt, és szokatlan, de szelíd vonásai. Mindig elegánsan és ízlésesen öltözött, csak egy gond volt vele: a körmeit soha nem vágta le.