ma.

Nov. 15, 2013

            Már egészen kisgyerek koromban megtanultam a legfontosabb dolgokat. Azóta csak finomítottam, gyakorlatba ültettem ezt a tudást, végigkísérte az életemet, még soha semmi és senki nem cáfolta meg. A kutyák megugatják a rossz embereket. Soha semmi nincs ingyen. Akkor válsz felnőtté, mikor elfogadod és rájössz arra, hogy egyedül önmagadra számíthatsz.

Az utóbbival küzdök csak. Sokáig azt hittem, jobban félek a dolgoktól, úgy általában, mint a legtöbb ember. Hogy túlérzékeny vagyok. Gyenge. Gyengébb. De hogy ítélhetném meg, ki mit és mennyit érez, ha még önmagammal sem vagyok tisztában? Nem tagadhatom le mások realitását.

Hiszem, hogy alapjában ugyanolyanok vagyunk, valahol odabent. Ez védekezési mechanizmus is egyben, de ezt tényleg el akarom hinni, el kell hinnem. Mert más nincs. Csak Isten.

Már nem mondom hogy talán, nem engdhetem meg magamnak ezt a luxust. Tiszta szeretnék lenni, ezen dolgozom. A gyász és vezeklés útja ez, patetikus, s mégis milyen életszagú. Ő szól hozzám, odabentről. Sosem fogom ezt felvállalni, és nem gyávaságból vagy nonkonformizmusból. Szégyellem magam, mert úgyérzem, hogy én, pont én, ezt nem érdemlem meg.

Azt sejtettem, az önsanyargatásom és önromboló magatartásom, időnként, merő szemfényvesztés. De csendes voltam mindig, diszkréten, halkan tűntem el majd lettem meg újra, időnként mégis elkövettem azt a hibát, hogy másokat terheltem fájdalmammal. Igazságtalannak tartottam, olykor, hogy egyedül szenvedek, támasz nélkül. De csak a gyengeség beszélt belőlem, a hitem ingatagsága. Erősség az, mikor elhatározod, hogy erős leszel. Talán. Nekem. Rend lesz lassan, csend lesz és fehér falak, fehér képkeretekkel, fehér bútorokkal. Előtte még néhány káosz, hogy minden összeállhasson. Semmi sem fölösleges. Csak van még, ami hiányzik.

Végre tükör elé állhatok. Megvizsgálhatom sebeimet, némelyik még gennyes, régóta, néhány frissen vérzik, van, ami már rózsaszín bőrt növesztett, s a sebhelytelen, még tiszta bőrömre apró céltáblákat rajzolok.

enn négyzet

ha felvázolnám
gyorsan, de hegyes ceruzával
hogy hogyan szeretlek
a vonalak kissé félénken
de nem céltalanul
egymást keresztezve és párhuzamosan is
egy város éleinek érzetét keltenék
melyben a templom van aranymetszésben.

Variációk I.

Jól mondta Rimbaud: lelkem vagy testem!
én őszöd voltam, te reggelem, estem
vagy, de esendő szellemem kinek adjam
feslett reprezentációim maradtak
úgy érzem, vétkezem mindig
adnák neked esszenciát, két kezem- s térdre
összehajtassz mint kiolvasott újságot
ami már nem újság, a tegnapé
aztán jöhet a kanapé, s megint térdre,
négykézláb. Én ilyenkor imádkozom.

total eclipse

Rimbaud a legizgatóbb férfi számomra. Jól mondja a posztmodern, hogy nincs új a nap alatt. S mégis: a felismerés, hogy valaki tiszta véletlenül, s életének ugyanazon szakaszában ugyanazt gondolta a legszebb.

megpróbálni emlékezni

Ada azthitte, még nem volt szerelmes. Lehet, hogy tévedett, de én honnan tudnám. Annyi szerelem van. Én mindenkit másképp szerettem. Legtöbbjüket nagyon, aki úgy igényelte, azt kicsit, és titokban nagyon. A múltidőt nem értem. Szerintem csak úgy kitalálták, l'art pour l'art. Minden ami volt az van is. A jövőt még ennyire sem értem, de sejtem hogy jogos. Bár ki tudja.

versss

elnyűtt pulcsiban készülődik
ujjait a térdekig nyújtom
még egyszer, utoljára
kinyúlok mielőtt kimúlok
az estiaszfalt úton
mint a francia új hullámban
úgy esik a pára új hullámra.

ma

Tudom hogy olvasol. Én is szeretem, ha írnak rólam. De te nem igazán írtál, csak kétszer talán, azok nagyon erőltetettek voltak. Te nem igazán írtál, rólam. Én epikus regényeket írtam már rólad, és még nincs vége. Sokmindenre jövök rá most, tanulok éppen, olyan, mintha most ébredtem volna egy 20 évig tartó álomból, s minden, amit eddig igaznak gondoltam eltűnt. Új szabályokat kell megszoknom, és új szabályokat kell megszabnom, magamnak. De megnyugtató, hogy milyen könnyen ki tudom ismerni az embereket. Így tiszta maradhatok, nem vonhatnak bele a játszmáikba. A legaggasztóbb aspektusa annak, hogy elveszítettelek, rájöttem, az, hogy eldöntöttem: többet nem vigyázok magamra. Mert nincs amiért, akiért, mert nem érdemlem meg. Most elkezdtem vigyázni. Aggódtam, hogy nem vagyok tisztában az érzelmeimmel még mindig, de tegnap éjjel letisztázódott. Minden. Sejtettem, hogy időre van szükségem utánad, aztán meg azthittem, mégsem. Úgy tűnt, megismertem valakit aki ugyanezt az utat járja. Lelkes voltam. De ő annyira egyszerű képlet, hogy másfél nap után már átláttam rajta: az ő játszmái annyira felszínesek, hogy még meg sem éri tetteni magam, hogy beszálok, mert nem érdekesek. És ha én átlátok rajta, ő meg nem, akkor én vagyok a csaló.
A regényeim rólad kétségbeejtően életszagúak. Annyira, hogy minden éjjel nagyon valóságszerű álmokban teljesednek ki. Az első háromszáz oldal arról szól, milyen lenne, ha mégegyszer megérintenélek. A második háromszázat magamnak írtam, mert fontos tanulság. Fontos észben tartanom, hogy minden ami eddig történt, azóta, része valaminek, és hiába tűnik csapongónak és meggondolatlannak, én így emésztek.
A legszebb az, hogy sosem jut eszembe rólad klisé. Csupa eredeti és gyönyörű gondolat, amit megosztanék veled, ha biztos lennék abban, hogy nem tenne rosszat. Így csak hallgatunk, te valahol, én itt, néha eszembejut valami, leírom, hadd maradjon meg. Ha már te nem maradtál.

Mindenki vár valamit

én úgyhívom, hogy megváltás
de ezer szó van rá
allegóriákba bocsátkozva
áztatjuk a fehér vásznat alkoholba
összegyűrjük, széttépkedjük
ahelyett, hogy festenénk rá
van ebben valami szép
hogy mindenki ilyen kimondatlanul
s pókerarccal tép
csendjeinkben van a megváltás,
egymáséban.

szeretnék valami szépet adni nektek
mert ti is folyton adtok
megváltást, hogy tudjátok,
minden milyen egyszerű.

mai

tegnap este mondta valaki, hogy még beszélsz rólam. Látszott rajta, nem tudja, mit beszél, csak úgy kicsúszott. 6 éve láttalak utoljára, úgy igazán. Azt hittem, csak én beszélek rólad. Azóta is. Úgy tartalak számon, mintha friss, még nem kiteljesedett szerelem lennél. Pedig az voltál, de így izgalmasabb. Ezerszer újraírtam a történetünket. És ezerszer végződött ugyanúgy.

vers is

Van egy barátnőm, nevezzük A-nak. A. és én évekkel ezelőtt találkoztunk a Conti előtt, egy tüntetésen. A. leszbikus, ezt csak azért említem, mert meghatározó tény kettőnk történetében. Hosszantartó (tán életre szóló?), kimondatlan barátság alakult ki köztünk. Megéreztük egymás, mikor egymás közelében voltunk. Kívántuk is egymást, ez látszott. Egyszer a hajnal a Samsara-ban talált, ahol hosszasan beszélgettünk szeretetről, szerelemről, szeretkezésről, a vágyainkról. Merthogy csak ezek voltak, vannak nekünk. Hosszasan gondolkodtam, mert arról kérdezett, ha kiteljesedik nekem valakivel az igazi intimitás, ha nagyon tudom szeretni, akkor mit kezdenék vele? Kétségbeejtett, megijedtem, hogy gondolkodnom kell, nálam addig a határozottság spontán válaszokat feltételezett. De megfogalmazódott bennem, és kőszikla lett.

Építsünk egy házat ketten
fenyvesben vagy sziklás tengerparton
az alapokra szánjunk időt és érzékiséget
ha lefektettük, kalandozzunk
másokba, mással, odakint, az ajtón túl
de az ajtókeretet, legalább, hadd tegyem be,
csak akkor léphetjük át a küszöböt.

A falaknak csak akkor fogjunk neki
ha szerelmünk bizonytalan
akkor keress meg, újra
s építsük tovább, magasabbra,
a tetőt mellőzzük, ha nem a szemedet
nézem éppen, közben, akkor az eget.

Aztán menjünk el. És évekig keressük
egymást, megint. Akkor jöjjenek az
ablakok, jöhet már a tető is talán
te meg mehetsz, én maradok
mikor visszajösz majd én megyek
S ha utánam jösz akkor örökké.